A csoport egy olyan alulról jövő kezdeményezésnek ad helyet, amely a politikai érdekeken felülemelkedve, elsősorban a közszereplők által használt manipulációs eszközök ellen száll síkra. Ezt biztosítja a web 2.0 „demokratikus” tere, hiszen bárki megoszthatja legfrissebb élményét, véleményét a csoport üzenőfalán keresztül a többi csoporttaggal. A közélet eseményeinek kritikus monitorozása és véleményezése ill. a politikusi megszólalásainak „elemzése” a hírek világának reflektáltabb átlátását teszi lehetővé a közösség számára.

Idézet a csoport kiáltványszerű leírásából:

"ELSŐ DEMAGÓG
Odább! ez a hely itten az enyém.
Veszélyben a hon, hogyha nem beszélek.
(A nép helyeslést üvölt.)

MÁSODIK DEMAGÓG
Akkor vesz el, ha szólsz. Bérenc, le innét!
(A nép kacag és tapsol.)"

Madách Imre: Az ember tragédiája, Ötödik szín

Gondolkodjunk kritikusan!
A demagóg butít és nyomorba dönt. Ölni nem tud, mert ahhoz cselekvésképtelen; valódi erőt csak azoktól kap, akik mögé állnak.
Ne álljunk mögé!

A mai Magyarországon a „demagógia” szó nem csak egy olyan retorikai fogásra utal, amit rendkívül szorongatott helyzetében, szemlesütve felhasznál a közszereplő, hanem egyenesen a politikai közbeszéd létmódját is jelöli.
A 2010-es választási kampány még szinte el sem kezdődött, máris benne vagyunk a nagy demagógia-spirálban, amiből (ha a pártokon múlik) sosem fogunk kitörni. Nekünk kell védekezni a megtévesztés, a manipuláció és a verbális terror ellen!
Gondolkodjunk együtt, kritikusan és osszuk meg egymással ebben a csoportban azokat a híreket, publicisztikákat, véleményeket, blogbejegyzéseket, amelyekkel manipulálni akarnak bennünket!

 

Szerző: Bertrand Russell  2010.01.27. 10:55 1 komment

Címkék: kampány politika élet közbeszéd állam demagógia

A pragmatizmus - ellentétben azzal, amit elnevezése sugall- nem az érdek vagy a kézzel fogható haszon filozófiája. Az USA-ból származó és ott sokáig az akadémiai filozófiát jelentő (Peirce, James és Dewey révén elterjedt) irányzat elsősorban az igazságkritérium megadhatóságának problémájából fejtette ki korszakalkotó „világnézetét”. Az igazság nem valami objektíve adott, hanem folyamatosan jön létre és a megismerő elmében lévő érzések és előfeltevések torzító hatása miatt metafizikai módon nem, csakis személyesen ismerhető meg. Rendkívül röviden ez a pragmatista filozófia központi magja, ami köré ismeretelméletet (Putnam), nyelvfilozófiát (Quine), politikai és társadalomfilozófiát (Rorty), esztétikát (Schusterman) építettek az analitikus, jellemzően angolszász filozófusok az elmúlt évszázadban. Ennek a területnek nemzetközileg elismert kutatója (és szinte kizárólagos hazai közvetítője) Boros János, a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének frissen kinevezett igazgatója. A kérdés az, hogy vajon kell-e egyáltalán tudnia Pálinkás Józsefnek, az MTA elnökének arról, amikor az intézetvezető megbízását aláírja, hogy mi fán terem a pragmatizmus? A kérdésre a válasz egyértelmű: nem.

Úgy tűnik, hogy a Boros kinevezése körüli vita végső soron erre a kérdésre futtatható ki, hiszen a filozófiai élet jelesebbnél jelesebb képviselői, kezdve az előző intézetvezetővel, Vajda Mihállyal, folytatva Heller Ágnessel és Kelemen „Jimmy” Jánossal, a filozófia mint szakma („mint olyan”) elleni támadásként élik meg az új igazgató kinevezését. Mondván, hogy az MTA elnöke a kinevezés során nem vette figyelembe az ún. „szakmai szervezetek” – az Akadémiai Kutatóintézetek Tanácsának, valamint a Filozófiai Intézet „kollektívájának” – ajánlását, és nem az általuk támogatott másik pályázó, Gábor György hebraista és vallásfilozófus javára döntött. Ráadásul a kormánypárti lapok szerint tisztán politikai, nem pedig tudományszervezési döntés született. Mégis, a fő kérdés mellett csak mellékesnek tűnhet ez a probléma: vajon honnan veszik, hogy Boros a Gáborétól eltérő politikai gondolkodással bír. Honnan gondolják, hogy minden döntés mögött, ami nem az ő holdudvaruknak kedvez (vajon csakugyan nem nekik kedvez?), vagy nem az ő ízlésüket tükrözi (vajon csakugyan nem az ő ízlésüket tükrözi a posztmodern világképet tápláló irányzat?), csakis politikai szándék állhat?

Pálinkásnak az új kinevezések aláírásakor egyetlen szempontot kell szem előtt tartania: a jelöltek közül melyik a legalkalmasabb arra, hogy az MTA elnöke által elképzelt átfogó tudományszervezési koncepciót (már ha van ilyen akár explicit vagy implicit formában) megvalósítsa. Vagyis teljesen indifferens ebből a szempontból az, hogy a pályázó az univerzálé-problémával, a XVIII. századi brit empirizmussal vagy a Mátrix filozófiájával foglalkozik. Az MTA elnöke nem olyan, mint a köztársasági elnök; neki van valódi mozgástere, nem pusztán reprezentatív feladatokat kell ellátnia ugyanis, hanem egy intézményrendszert, vagyis a magyar tudományos életet képviselő és annak fejlődési, tájékozódási irányait meghatározó Akadémiát kell vezetnie. Ehhez a megadott szabályokon belül kell eljárnia – a szakmai szervezetek ajánlását (hiszen az ajánlás, javaslat, nem pedig felszólítás) figyelembe veheti, de el is tekinthet attól, hogy kövesse azok nem szükségszerűen szakmai iránymutatását.

Mit üzen azzal, ha az ajánlást figyelmen kívül hagyja? A Gábor Györgyöt támogatók szerint azt, hogy a filozófus-szakmára nem szakmai szempontok szerint akar rákényszeríteni valamit. De hát Boros János nem éppen annyira (ha nem jobban) elismert, mint Gábor György? Mégsem egy kívülről jövő, szakközépiskolát kijárt megyei pártelnök lett kinevezve a Filozófiai Intézet élére, hanem „egy közülük”, a szakma egy másik, magasan kvalifikált tagja. Sőt, Pálinkás jogosan gondolhatta azt, hogy Boros János (ha belsőleg nézzük, figyelembe vehetjük a demokrácia filozófiájával kapcsolatos interdiszciplináris szakmai munkáját) újítóbb és korszerűbb szellemben lesz képes a tudományos élet átszervezésére, mint Gábor György, aki az intézet eddigi helyettes vezetőjeként semmiképpen sem az „új időknek új dalait” zengedezné kinevezése esetén. Hol itt a baj?

Mi sem bizonyítja jobban, hogy a döntéssel egyet nem értők „tudományszociológiai kérdésként” szemlélik a kinevezési vitát, mint az MTA elnökének cselekvési terét elvitató Bitó László orvoskutató, regényíró és publicista cikke. Bitó a Népszabadságban azt a nem jogos, de az eddigiekből egyenesen következő kérdést teszi fel, hogy: „lehet-e, hogy Pálinkás József igazi reneszánsz ember? Az utolsó polihisztor, aki minden szakma legjobbjai fellett áll tudásban?” Az önmagát polihisztornak tartó Bitó kérdésfeltevése azt sugallja, hogy minden esetben, amikor nem a saját szakterületéhez tartozó személyekről kell döntenie az MTA elnökének, be kell hódolnia a szakma akaratának és csakis formális a joga arra vonatkozóan, hogy az alá tartozó intézetek irányítását ilyen módon befolyásolja. Különös meglátás ez, tekintve a tudomány jelenlegi állapotát, amikor a túlzott szakosodás miatt már egyazon diszciplína képviselői sem értik meg pályatársaik kutatási eredményeit. Hát még a filozófiában! Ezen érvelés szerint magának Bitó Lászlónak sincs semmi köze ahhoz, mi folyik a Filozófiai Intézetben, nemhogy Pálinkásnak. Amit a későbbiekben ír a cikk szerzője Pálinkás tudományos teljesítményéről, az olyannyira nemtelen és kisstílű, hogy nem idézem fel inkább.

Érdemes viszont felidézni, mit írt a már említett Vajda Mihály a litera.hu-n lévő netnaplójának január 12-i bejegyzésében ehhez a trendhez csatlakozva. Épp csak per tangentem beszél az ügyről, utalva a vitába a Népszabadság hasábjain keresztül beszálló Nyíri Kristóf cikkére, amelyben az intézetet korábban ugyancsak irányító akadémikus elmondja, hogy ő maga is Borost javasolta Pálinkásnak. Vajda erre, mintegy válaszul írja meg szövegét és szerét ejtve annak, hogy hivatali elődjének nevével infantilisen eljátszadozzon: „Szegény gonosz Nyíri: engem szeretne ki-nyírini, s az intézetet nyírija (még talán nem ki)” Aztán e rendkívül szánalomébresztő sor után egy anekdotát ad elő, ami  Nyíri Kristóf rendszerváltás előtti szerepvállalását példázza. Aztán e szánalomébresztő sor után egy anekdotát ad elő, amelyben Nyíri Kristóf rendszerváltás előtti szerepvállalásáról tudósít.  Tegyük mindehhez hozzá, hogy Nyíri jegyzi a hírhedt 1985-ös A filozófia rövid története című könyvecskét is, a marxizáló filozófiatörténet-írás egyik legsötétebb darabját. De nem lenne szerencsés, ha ezt vagy bármi mást összemosnánk Boros kinevezési ügyével. Mint ahogyan az sem lenne szerencsés, ha a Gábor György érdekében külföldről hazaüzengető Kelemen János vagy éppen Heller Ágnes rendszerváltás előtti szerepvállalását vennénk górcső alá – garantáltan éles krokikat lehetne írni az ő életpályává nemesített permanens megalkuvásukról éppúgy, mint a későbbi „hazatérésükről” is a méltányolható gondolkodás birodalmába. A blogbejegyzés további részében Vajda Mihály Nyíri lelkéről és tudatalattijáról elmélkedik, ezzel írva ki magát a szalonképes megszólalók köréből. Persze Vajda újabban különös belletrisztikát művel, a korábban az Alföld hasábjain közreadott személyes naplójegyzetei látványos excentrikussággal vallanak szerzője világhoz való hozzáállásáról és (csak szőrmentén) filozófiai, filozófiatörténeti meglátásairól is, tehát nem kellene meglepődnünk a stílus ilyetén „játékosságán”. Inkább csak méltatlannak tartható, hogy egy ilyen egyre inkább politikával kiszínezett ügybe az érveléstechnika könyvek érvelési hibákat taglaló részeit megidéző ad hominem érvekkel tud csak egy Vajda-szintű filozófiatörténész beszállni.

Érdekes, hogy a botrányban éppen a két fő érintett, Boros János és Gábor György nem nyilatkozott – utóbbi éppen személyes érintettségére hivatkozva. Talán ők még nem felejtették el Boёthius bölcsességét: Si tacuisses, philosophus mansisses.

 

 

 

Szerző: Bertrand Russell  2010.01.13. 17:29 1 komment

Címkék: politika vajda heller boros kelemen filozófus pálinkás tudománypolitika nyíri gáborgyörgy

Lencseváltás

- A Nagyítás című hetilap nyitószámáról -

 

Végül is, így mindenkinek jobb. Eddig annak a közmagyarnak, aki az ún. értelmiséget (a fogalom újabban kezd ködössé válni, ez nem a mi hibánk – a szerk.) foglalkoztató témákról akart értesülni, lett légyen szó nyilvánosságra hozott levéltári dokumentumokról, közgazdászok és szociológusok válságot (bármilyet) elemző tanulmányairól, vagy éppen Orbán Viktor apjának bányaügyeiről, vagy éppen a kortárs irodalom önmagáról folyó diskurzusába akart belepillantást nyerni, csak meg kellett vennie az Élet és Irodalmat (ÉS). Ez mától nem lesz ilyen egyszerű. A hochkultúrába bekéredzkedik a Nagyítás című hetilap is, amelyet az író, dokumentumfilmes és publicista Csontos János jegyez. A hónapokkal ezelőtt beharangozott megjelenést a mai napra időzítették, vagyis szerdára, ami különös fricska a kulturális hetilappiac monopóliumát eddig élvező ÉS-nek, ami péntekenként szokott megjelenni (de rendszerint az Írók Boltjában már csütörtök este hozzáférhető szokott lenni). Következésképp, ha igazán naprakész kíván maradni a közmagyar, akinek feje fölött lapdázik az ún. értelmiség, akkor mindkét sajtóterméket meg kell vennie.

 

Kultúr- és politika

De nem akarom az előttünk heverő új orgánumot kizárólag az ÉS-hez viszonyítva vizsgálni, ez egyébként is az egyik közhelyévé vált a Nagyítással kapcsolatos sajtóanyagoknak. Sokkal érdekesebb a lap vezérszövegeit olvasva elindulni a vizsgálódásban. A lapindító vezércikkben a főszerkesztő a Nagyítás kulturális (Cortázar-Antonioni) és szemantikai kódját elemzi, ezzel is termékeny metaforává alakítva a hazai piacon egyébként szürreálisnak ható lapcímet. Az elemzés lényege szerint a rendszerváltozás utáni időszak nem hozott lényegi változást a kultúrában az aczéli időkhöz képest; a jelenkor értelmiségének kultúrafogalma megragadhatatlan, a kánon éppannyira „kirekesztő”, mint a diktatúráé volt. Ugyanezt az üzenetet viszi a Nagyítás másik fő anyaga, az Elkerülhetetlen a szellemi közélet újjászervezése című cikk is. Szerzője, a történész Granasztói György szerint az ellenzék fontos feladata, hogy egy olyan értékalapú kultúrpolitikát alkosson meg, amely ugyan a „közjó érdekében” pártatlan (tehát nem pártos a kultúra támogatásában), de a nyilvánvaló kulturális értékek megőrzéséért (mint például a kulturális élet legkülönfélébb önszerveződő körei és fórumai esetében) ténylegesen tesz is valamit.

Fontos kiemelni Nagy Viola A modernizátor (I.) című cikkét is, ami ugyanehhez a kultúrpolitikai vonalhoz kapcsolódik, ám korántsem az előbb bemutatott diszkurzív szellemben, hanem inkább az ÉS és a hírTV Célpont című műsorának hatásvadász regiszterében megszólalva. A cikksorozat első darabjaként bemutatott írás Magyar Bálint különösen „sikeres” életpályájával foglalkozik és jó néhány rejtélyes és mutyiszagú ügyről rántja le a leplet. Lehet, hogy nem ártott volna várni az anyaggal még egy számot, hogy legalább ne a nyitószám legyen tele a szadeszos „reformátor” arcképeivel. Ráadásul a fekete alapon fehérrel szedett Irodamutyi az Infoparkban? című, hírlap-ízű találgatás több festéket fogyasztott, mint amennyit az összes többi elemző cikk együttvéve. A Nagyítás ezen oldalai sajnos egészen távol esnek a lap elején megtapasztalt higgadt hangnemtől és látványosan sokat vállalnak magukra egyes politikai napilapok által követett célrendszerekből.

Bravúros összeállítást hoztak össze viszont a Nagyításra magára vonatkozó sajtóanyagokból, illetve a Kommentár nélkül című rovatban kizárólag balliberális újságok jobboldalra vonatkozó megnyilvánulásaiból. Sajnos, az ilyen jellegű pozicionálás egyértelművé teszi a már addig is egyértelműt: a Nagyítás politikailag elkötelezett (éppen úgy, mint az általa citált, magukat függetlennek nevező médiamunkások többsége is). Hogy ez a fajta elkötelezettség mennyire gyökeredzik etikai megfontolásokban (lásd a látványos, ám annál magvasabb kérdést: lehet-e ma egyáltalán egy magát felelősnek tartó magyar MSZP-s?), azt nem tisztem eldönteni.

 

Végre egy kis irodalom

Ami viszont igazán kellemes meglepetéssé teszi a Nagyítást és a legtöbb várakozásomat felülmúlja, az éppen az irodalmi ill. kritikai szövegek mennyisége és minősége. Feltűnő, hogy nem egy, a közélettől élesen elkülönített kulturális tematikájú tömböt hoztak létre (szemben az ÉS-sel, ahol az elválaszthatóság radikalitása nem csak az Élet és irodalom szókapcsolat közötti „és” kötőszóban, hanem a különálló, mintegy mellékletként funkcionáló kulturális oldalak helyzetében is szembetűnő), hanem a hetilapban egymást ritmusosan váltják a legkülönfélébb színezetű tematikus blokkok, úgy is mint a kárpát-medencei magyarság életéről tudósító, avagy a közép-kelet-európai kultúráról beszámoló anyagok. Az első közlések nagy száma külön említést érdemel, főleg azért, mert ezek között Szentkuthy-regényrészlet (Egyiptomi Mária), Cortázar-miniatűr (Rákelmélet) és Temesi Ferenc 2010-ben megjelenő regényéből való részlet (A 4819-es zongora) is megtalálható. A lírai vonal sem gyenge: az éppen 40 éve kiadott Elérhetetlen föld című antológia híressé vált Kilencek elnevezésű költőcsoportosulásából a még élő nyolcat szólaltatja meg a lap egy-egy verssel (többek között Mezey Katalint, Oláh Jánost és Péntek Imrét). De Kiss Anna és Szőcs Géza is jelentkezik verssel (az előbbi, egyedülálló módon a címlapon).

A dicsérő kritika műfaja már réges-régen megtelepedett a magyar kritikaírásban, úgy látszik, ennek hagyományát tudatosan vagy öntudatlanul, de a Nagyítás sem akarja megtagadni. Mégis, a kritikai oldalak a magyar átlaghoz képest sem hagynak túl sok kívánni valót maguk után: egyaránt recenzálják ugyanis Darvasi Virágzabálókját, Iancu Laura legújabb verseskötetét vagy éppen (maradva a Nagyítás tematikájánál) Cortázar frissen kiadott Sántaiskoláját. Valódi él azonban csak a Benkő-jelenséget légies stílusban szétcincáló Végh Attila televíziós kritikájában jelenik meg, bár nem tűnik akkora erénynek egy amúgy is végletesen röhejes médiakinövést átfogó tűz alá vonni.  Talán Szalóky Bálint A csejtei rém című filmkritikája, a maga könnyedségével és blogos modorával jelzi a dicsérő kritika zsákutcájából való kihátrálás igényét.

A lap online verziójában a  www.nagyitas.hu-n a szám kiemelt cikkeit teljes terjedelemben leközlik, így domborítva ki a nyomtatott kivitel hangsúlyait. A honlap egyelőre nem túl sokoldalú; a cikkolvasáson és a "táncházakat" felsoroló programajánlón kívül nincs más funkció. Persze, a lap épphogy elindult, nem szabad olyan elvárásokat támasztani vele szemben, amelyeknek jó néhány már régóta működő lap sem tud megfelelni. Biztosra vehető, hogy a kommentelés és a fórumozás funkciója hamarosan el fog indulni weboldalukon és ha nem akarják túlságosan szó szerint venni a rájuk asggatott "konzervatív" jelzőt, talán még blogokkal is jelentkezni fognak (mint ahogyan a legtöbb online irodalmi fórum).

 

Összességében véve, egy jóízű, olvasmányos hetilappal lettünk gazdagabbak, ami nem egyfajta lapos és semmitmondó szalonkonzervativizmust, vagy korhadó templomtornyokat bemutató természetjáró magazin-igényt, hanem inkább a párbeszédre hívó, valódi koncepciókban gondolkodó kulturális alternatívát hivatott képviselni. Ha sikerül tartani az első számban megütött szintet, a Nagyítás hosszú távon is valódi kihívója lehet az ÉS-nek, valamint más hetilapoknak is. Azt pedig csak remélni tudom, hogy a vezércikkben kitűzött célok, vagyis a közélet és a kultúra jelenségeinek megismertetése és közelebb hozása a közmagyarhoz, nem fognak a politikai nyomás (vagy éppen az engedékenység) hatására elkopni és nem alakul ki egy újabb relativizáló, érdekközpontú kulturális oligarchia, ahogyan azt eddig kénytelenek voltunk megfigyelni.

.

 

Szerző: Bertrand Russell  2009.12.16. 23:32 Szólj hozzá!

Címkék: politika kritika kultúra folyóirat nagyítás kultúrpolitika

- Közéleti vázlatok I. -

Olt(ogat)ás

–az állammal szembeni közbizalmatlanságról

Vajon hová vezet az, ha hatalmi és „információs monopóliumával” visszaél a monopólium birtokosa? Vajon valóban foglalkozik-e ma valaki, akár a kormány, akár az állam, akár bármelyik szakmai szervezet a stratégiai jellegű kérdések és veszélyek kommunikációjával? Úgy tűnik, hogy az az össznépi disputa, ami a H1N1 ellen kifejlesztett védőoltás kapcsán az elmúlt egy hónapban kialakult az országban, nem mást bizonyít, minthogy nincsen a korábban megfelelő (vagy legalábbis nem ilyen radikalitással megkérdőjelezett) autoritással bíró országos állami vagy politikai szervezeteknek tudatos, nemzetstratégiai jellegű kommunikációs akcióterve. De ami ennél is súlyosabb tanulsága ennek az időszaknak: nemcsak akcióterv nincs, hanem olyan „hiteles hely” sem, amely kellő autoritással rendelkezne ahhoz, hogy az általa közvetített üzenetet befogadói oldalon anélkül szemlélnék, hogy ne kérdőjeleznék meg az üzenet ill. annak forrásának hitelességét, valamint az üzenet mögött rejlő szándékokat.

Véleményem szerint ugyanúgy állami feladat lenne (hiszen az ország stabil működésének egyik előfeltétele ez) helyreállítani a köz bizalmát egyes kiemelt, nem politikai szervezetekkel szemben (a továbbiakban őket „hiteles helyeknek” fogom nevezni), mint a közoktatás vagy a közlekedés megszervezése. Ennek egészen egyszerű okát tudom megjelölni: annak ellenére, hogy számtalan, egymással feleselő médium létezik és e széles spektrumú piacon csak egy újabb szereplőként tűnik fel (és tünteti fel magát) az állam, mégis ő bír azokkal az eszközökkel, amelyekkel szükség esetén fölébe tud kerekedni a hangját elnyomó összes többi médiumnak. Igen, úgy gondolom, hogy vannak olyan esetek, amikor félre kell tenni a liberalizmus államelméletét és le kell számolni a „tehetetlen államban” rejlő lényegi csapdával és az autoritásra támaszkodva kell cselekedni.

 Az állam politikai és világnézeti kérdésekben lehet semleges (ahogyan a neves liberális szerző, Kis János is helyesen állapítja meg Az állam semlegessége című nélkülözhetetlen művében), de az állam integritását veszélyeztető stratégiai kérdésekben, mint például az orosz-ukrán gázvita, a Magyarországot jelenleg sújtó demográfiai válság avagy a H1N1 elleni védekezés határozott és nem megkérdőjelezhető módon kell egyik vagy másik megoldás mellett elköteleződnie. Ez egy egészen egyszerű alapmegfontolásból fakad: az állam feladata az állam működtetésén kívül az állam mint olyan fenntartása is. Egy kérdés pedig éppen attól stratégiai, hogy abban az esetben, ha nem találnak záros határidőn belül választ rá, alapjaiban képes megrengetni az állam működését és így veszélybe sodorni az államot alkotó állampolgárok biztonságát. Ha az állam nem reagál az alapjait fenyegető veszélyekre, ha nem rendelkezik átfogó elképzeléssel arra vonatkozóan, hogy (a.) mi számít stratégiai veszélynek, (b.) mi a stratégiai veszély elkerülésének megfelelő útja valamint, hogy (c.) mi a megfelelő módja annak, hogy létező autoritásukra támaszkodva az államalkotó polgárok felé közvetíteni tudják a veszély megismeréséhez és elhárításához szükséges információkat, akkor felelőtlen  sőt, önfelszámoló államról kell beszélnünk.

 De mi van akkor, ha az állam szükséges autoritása meggyengült? Akkor az államnak elsődlegesen megoldandó feladattá kell tennie önmaga számára az állampolgári bizalom visszaszerzését. Látnunk kell, hogy ez nem pusztán politikai kérdés, bár sikeres végigvitele érdekében a mindenkori hatalom birtokosainak a politikához kell fordulnia: ez abban a pillanatban ugyanis alkotmányos (vagy még inkább, az államelméletet gyakorlati oldalról érintő) kérdéssé válik, hogy alkalmas az államba mint szervezett együttélési formába fektetett eredeti bizalmunk abszolút megkérdőjelezésére és ilyen értelemben ez is stratégiai kérdéssé fajul.

A védőoltás ellen tanúsított passzív rezisztenciát a „hiteles helyekkel” szembeni közbizalmatlanság okozza. Az oltás ellenzőinek legerősebb érveinek összegyűjtése után látszódni fog, hogy a legtöbb vagy a rosszul irányított kommunikáció keltette bizonytalanságból, vagy pedig a már eleve meglévő, az állam autoritásában kételkedő hangulatból fakad. Az ellenérvek a következő, fő pontokban összegezhetőek: (1.) a védőoltás pusztán egészségügyi jellemzőire vonatkozó érvek szerint annak hatékonysága, összetétele, esetleges mellékhatásainak súlyossága nem tisztázott, (2.) a védőoltás forgalmazása körüli ügyek alkalmasak arra, hogy megkérdőjelezzék a védőoltás egészségügyi hitelességét, amennyiben annak szervezett és minél nagyobb mértékű beadatása mögött nem a járvány megfékezése, hanem a gyártó és forgalmazó üzleti érdekeinek érvényesítése áll. Mindezeken kívül sokan érvelnek úgy, hogy (3.) éppen a kommunikációban tapasztalható anarchia igazolja azt, hogy a beoltatás egyrészről nem fontos (hiszen ha az lenne, egység mutatkozna fontosságának megítélésében), másrészről (4.) a szakma sem állt ki egységesen a vakcina mellett. Egy ennél sokkal mélyebb érv viszont nem az adott eset kommunikációjából, hanem az állam tevékenységére vonatkozó általánosan negatív megítéléséből fakad, hiszen sokan azon az alapon utasítják el a védőoltást, hogy (5.) amit az állam propagál, az eleve nem lehet hiteles, tudniillik az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy az állam nem az állampolgárokért, hanem önmagáért van és minden tettét az mozgatja, hogy az állami szervezetek túlhatalmát minél nagyobbra duzzassza – ráadásul az állampolgárok kárára.

 Ez utóbbi ellenérv az összeesküvés-elméletek kapcsán megfigyelhető mély bizalmatlanság meglétét jelzi, amely átfordítását még a legvirtuózabb kommunikációs gárda sem tudja máról holnapra elvégezni. Pedig a közbizalmatlanság, ha túllép a kritikus ponton, magát az állam működését fogja lehetetlenné tenni. Ha az adófizetők száma egy kritikus mennyiség alá esik, a közfeladatok ellátásának feltételei kerülnek veszélybe – márpedig az adózás is a bizalom kérdésével függ össze. Ugyanígy, ha a lakosság nem hiszi el azt, amit az állam prominens vezetői állítanak, mondjuk nem egy közpolitikai, hanem egy stratégiai jelentőségű kérdésben és minden kijelentésüket a politikai szemforgatás kategóriája alá sorolják be, akkor megszűnik az államot tartó, bizalmon alapuló vázrendszer és ellehetetlenedik a hosszú távú színvonalas működtetés.

 Annak ellenére, hogy a jelenkorban rendkívül összetett az egyes autoritásokkal szembeni ellenállás és egyáltalában véve, bármilyen magunk fölötti autoritás elfogadásának kérdése, akár a filozófiában, akár a kultúrában tapasztalható értékrelativizmus jelenségére gondolunk (amelynek középtávú antropológiai hatásait ehelyütt nem vizsgálhatjuk meg), jelen esetben olyan konkrét politikai események is hatalmas mértékben hozzájárultak a közbizalmatlanság kialakulásához, mint az őszödi beszéd, a rendőrség tekintélyének politikai úton való instabilizálása, vagy az állam teljes közönye a társadalmi béke feltételeit megtépázó szélsőséges gazdasági és politikai jelenségekkel szemben.

 

Szerző: Bertrand Russell  2009.12.05. 01:44 5 komment

Címkék: politika filozófia állam h1n1 közbizalmatlanság

5. fejezet - A hatalom iskolája

- az UNESCO filozófiaoktatásra vonatkozó stratégiájáról

 

Az alábbiakban először az UNESCO filozófiára és a filozófiaoktatásra vonatkozó koncepcióját kritizálom, kitérve az elgondolás egyoldalúságára és lényegi reflektálatlanságára, majd lezárásként utalok arra, hogy az UNESCO által kizárólagosan támogatni kívánt irányvonal teljes adaptálása jelenleg lehetetlen.

Az UNESCO liberális demokrácia-koncepciójának alapját képezi a filozófia mibenlétéről és milyenségéről alkotott felfogás. Az UNESCO Interszektorális Stratégiájának központi helyén szerepel a filozófiával mint tudománnyal és mint a demokrácia megalapozásának kiemelt eszközével való legmagasabb szintű foglalatoskodás. Ebből úgy tűnik nekem, hogy a nemzetközi szervezet rájött arra, hogy elemi érdeke olyan szövetségeseket megnyernie magának, mint a filozófia, hogy magát az ENSZ „intellektuális és etikai lelkiismereteként” tudja definiálni és ezzel saját működését és szükségességét is képes legyen legitimálni. Nem is találhatnának jobb legitimációs bázist maguknak mint egy olyan széttagolt és sokszínű szakmát, mint a filozófia, hiszen könnyedén ki tudnak emelni majd olyan kortárs gondolkodókat és társadalomfilozófiai megközelítéseket, amelyek világról és politikumról alkotott elképzeléseiket tekintve közel állnak az UNESCO világpolitikai stratégiájához.

Pedig tényleges eredményt csak úgy érthet el, ha a filozófiát teljes egészében a maga céljai alá tudja rendelni, ez viszont nyilvánvalóan lehetetlen. Nem csak azért, mert a filozófia autonóm jellege miatt nem képes produktívan, hosszú távon szorosan együttműködni (vagy éppen „kollaborálni”) semmilyen hatalmi szerveződéssel (még olyan alapvetően békés és hasznos szerveződéssel sem, mint az UNESCO), hanem azért is, mert az újkori filozófia lényegéből fakad az, hogy nem képes monolit módon ilyenné vagy olyanná válni. Márpedig az UNESCO és annak vezetője, Federico Mayor éppen azt akarja elérni, hogy a filozófia a maga sokszínűségében mégiscsak egynemű legyen, amennyiben a demokrácián keresztül határozza meg a filozófiát (és viszontag, a demokráciát a filozófián keresztül), méghozzá azon állításra alapozva, amely szerint „a filozófia folyamatosan megkérdőjelezi önmagát”.

Nem kívánok hosszasan elidőzni e meghatározás helyességén vagy szakmaiságán, mert sokkal fontosabbnak és elgondolkodtatóbbnak tartom az állítás mögött meghúzódó szemléletet. Ez ugyanis teljesen idegen a filozófiától és mint ilyen, veszélyes is rá. Bár Mayor A szabadság iskolája című cikkében leírja, hogy a filozófiát autonóm tudománynak tartja, de úgy tűnik, hogy éppen ő nem tartja tiszteletben ezt a fajta autonómiát akkor, amikor a filozófia meghatározását négy-öt bekezdésben akarja megadni. Tudniillik ezzel a nem túl barátságos gesztussal éppen egy olyan hatókörbe lép bele, amelyben a filozófia mibenlétének meghatározása történeti fejlemények által terheltek és ahol egy magára valamit is adó filozófus nem teheti meg, hogy az ismeretterjesztés szintjére levitt nyelvi regiszterben adja meg a filozófia általános definícióját. A hatalmi arrogancia, még ha egy globális szervezet gyakorolja is és még ha a liberális demokrácia gúnyájába is van bújtatva, nem tesz jó hatást a filozófiára.

Vajon mit ért Mayor „filozófián”? Úgy tűnik, hogy a filozófia szó számára egy olyan címkeként szolgál, amely pusztán a nyelvhasználat leegyszerűsítését teszi lehetővé, de nem ragadja meg lényegileg a filozófiát. A filozófia Mayornál egyrészt intézményi, másrészt normatív fogalom. Intézményi, amennyiben azt tekinti filozófusnak, aki filozófiával foglalkozik (vagyis semmit nem mond el ehelyütt arról, hogy mi a filozófia), és normatív, amennyiben csak azt tekinti/tekintheti filozófiának, amely az általa leírt módon korrelál a demokráciáról alkotott elképzelésével. E két fogalom egyértelműen erősíti egymást, hiszen az UNESCO e megfogalmazás szerint csak azt a filozófiát kell, hogy „filozófiaként” elismerje, amelyik az általa felfogott módon működik.

Ez csak azért problematikus, mert egy olyan globális szerveződésnek, amely gyakorlatilag minden országot magába foglal, minden meglátása és kijelentése jelentős politikai súllyal bír. Vagyis megnyilatkozásait, még ha csakis teoretikusnak szánták is, nem lehet pusztán teoretikusan megítélni, hanem az általa implikált lehetséges és tényleges hatások mátrixában kell vizsgálni. A hatalmi gőg egyébként áthatja az UNESCO legtöbb megnyilatkozását a filozófia interszektorális stratégiája kapcsán. Az „ösztönözni”, „előmozdítani”, „elősegíteni” igéktől hemzsegnek az UNESCO vonatkozó dokumentumai és minden esetben a filozófiára irányulnak. Stratégiájuk globális céljai között az olyan kutatásra való ösztönzést jelölik meg a felsorolásban harmadik helyen, amely „az UNESCO prioritást élvező programjait érintő területeken” helyezkednek el.

Ugyanezen dokumentum leírása szerint ez elsősorban a világ aktuális problémáit érintő kérdésekre, mint például a civilizációk közötti párbeszéd fogalmának felülvizsgálatára utal. Mi lesz azokkal a problémákkal, amely az UNESCO abszolút gyakorlati szemlélete és szinte kizárólag társadalomfilozófiai ill. politikai filozófiai irányultsága alá nem sorolhatók be? Elismeri-e vajon az UNESCO, mondjuk az intencionalitás problémáját „problémaként”, vagy az intencionalitással foglalkozó filozófusokat „filozófusokként”, annak dacára, hogy az nem a demokráciára és a fennálló világrendhez kapcsolható közvetlenül? Alkalmas-e vajon mindezek figyelembevételével az UNESCO arra, hogy a filozófiaoktatást, tulajdonképpen saját ideologikus céljainak érvényesítését szem előtt tartva instruálja globális értékekről és a kritikus gondolkodásról?

Mayor szerint a szabadság iskolája abban áll, hogy:

„[…] a filozófiaoktatás alapvetően segíti a szabad állampolgárok fejlődését. Arra bátorít, hogy mindenki maga alakítsa ki véleményét, meghallgassa mások gondolatait, vitába szálljon velük, és csak az ésszerű érveknek hódoljon be.”

Úgy tűnik, hogy e megközelítés szerint a filozófia nem tesz mást, minthogy kitermeli a demokratikus rendszerek fenntartásához és fejlesztéséhez szükséges kompetenciákkal bíró állampolgárok sokaságát. Ez egészen erős leegyszerűsítése a filozófiának, de bizonyos szempontból rámutat arra a gyakorlati haszonra, amelyet a filozófia a középiskolai oktatáson belül fel tud mutatni.

A legutóbbi időkben a magyar oktatáspolitika is elköteleződött egy, a kompetenciát központi fogalommá avató oktatási szemlélet mellett és a használható tudás jelszavát hangoztatva alakította ki a legkülönfélébb műveltségi területek kompetenciaközpontú követelményrendszerét. A magyar iskolaügy e szemlélet adaptálásában még igencsak le van maradva és a régi, lexikális tudást előnyben részesítő tanárok csak lassan tudják felkészíteni a középiskolába érkező tanulókat az új kihívásokra. A filozófia szaktantárgynak az UNESCO által vindikált hasznossági tényezők érvényre juttatása szinte lehetetlen feladatnak tűnik akkor, amikor a középiskolások 25% funkcionális analfabéta, vagyis a szövegértéssel olyan alapvető gondjai vannak, amelyre nem építhető egy, a reflexió és az argumentálás kompetenciáját fejleszteni kívánó újabb tantárgy. Magyarországon a filozófiaoktatás aligha vállalkozhatna olyan célkitűzések megvalósítására, mint amit az UNESCO a világ filozófiaoktatásának szán, így nem csak a fentebb részletezett elméleti szempontokból kell(ene) kitérnie a hatalom szava elől, hanem a gyakorlatiakból is. A magyar filozófiaoktatásnak először is szembesülnie kellene olyan öndefiníciós és legitimációs kérdésekkel, mint például, hogy mi a célja a középiskolai oktatásnak. Amíg ilyen kérdésekre nem tudunk választ adni, addig minden spekuláció, még ha az egy nemzetközi világszervezet részéről érkezik is hozzánk, üres és értelmetlen lesz és a legjobb esetben is csak írott malaszt maradhat.

 

 

Szerző: Bertrand Russell  2009.12.02. 13:33 Szólj hozzá!

Címkék: filozófia unesco filozófus mayor filozófiaoktatás

4. fejezet, amelyben tisztázza Arisztotelésszel kapcsolatos, első hallásra különösnek ható ítéleteit

 

„Tehát a nevek: Aldobrandini, Falconieri, Mondragone, Torlonia, Ruffinella. Maga Casanova is tudja, hogy a név nem ’sokat jelent’, hanem egyszerűen mindent - Voltaire, d’Alembert, Metastasio, Melanchton, Beauharnais és Bourbon: ezek szerinte nem is emberek, hanem csak nevek, nem királyok és reformátorok, ami csak fikció és pedáns historizálgatás, hanem örök melódiák, az élet egy-egy oldalának dallammeghatározásai. Melanchton csontjait megette a föld, lelkét ellopták kalóz tétel-angyalok; az egyetlen realitás, amiért élni és meghalni kellett: az a zeneszuggesztió, mely maskaranevéből örökre árad. Hangsúlyozni kell - ezt racionalisták látják így legigényes pillanataikban. Ha csak egész felületesen is, kissé megkaparnók történelmi rokonszenveinket, rögtön név-szonátákra bukkannánk, és semmi többre: legaggályosabb pozitivista adatainkat a >>Kleo<<-szótag valamilyen lágy csavargása s a -’patra’ kóda hirtelen tigris-drasztikuma határozza meg, s ennek következtében egész korszakok ízlése, dogmatikája és forradalom-garnitúrája magánhangzókon, labiálisokon és váratlan helyzeteken fordul meg."

Szentkuthy Miklós: Fekete reneszánsz

 

Amikor azzal mentegetőztem több szaktársam előtt is, akiknek ilyen és ehhez hasonló témákban igencsak adok a véleményére, hogy Arisztotelész Metafizikáját pusztán azért nem vettem kezembe, sőt, egyáltalában véve semmilyen olyan szöveget sem, amelynek szerzősége egyáltalában hozzá lehetne kötni, mert nevével képtelen voltam megbarátkozni, teljességgel taszított hoplita-íze, komolytalan gázcsap-terjengőssége, amint ott sorakozott izgalmasabbnál izgalmasabb címekkel ellátott könyvek gerincén, mintha bármelyik témáját, már a paratextusban parodizálná az egyszemű sors azzal, hogy egy ilyen, a fül számára kifejezetten mértéken kívül eső szerzői névvel rendelkező göröggel íratja meg az arany középút veretes erkölcstanát, egyenesen a képünkbe hajítva, nesztek, itt a mérték, közben az igazi hallásra hangolódottat már fülkagylójában ingerli ez a nyakon öntött cicoma, a funkció legkisebb illúzióját felkelteni nem akaró névadás, egy percig sem gondoltam, hogy túlmentem volna az ésszerűség messziről is transzparens határán, hogy nem rendszere, kifejtett programja alapján ítélem meg az igencsak elismert Sztageiritát, hanem mindvégig a fentebb idézett megfontolások munkáltak bennem, öntudatlanul, hiszen Szentkuthy e részletére csak a mai napon találtam rá. Persze, a legtöbben még most is képmutatónak tartanak, az ún. racionális gondolkodók, vagy az egyetemi maszkabálban a mindig éppen megfelelő vakolatot magukra kenők egyaránt elítélnek, mert érvemet, amely egyébként sosem kívánt érvként fellépni, pusztán ama intencionális tényállítást rögzítette, miszerint „én, a beszélő, nem tudom komolyan venni Arisztotelészt, méghozzá a neve miatt”, semmiféle kényszerítő erő, missziós szándék nem vezetett tehát kimondásakor és talán éppen ez az, amit a legtöbben nem képesek megbocsátani valakinek, hogy ízlésítéletet mer kimondani valamiről, hogy a sötétben tapogatózás helyett inkább felgyújtja a villanyt, mert nekik nincs hozzá bátorságuk, a sötétben botorkáló, ujjheggyel tapogatózó keserűknek, akik magukat rendszabályozzák, mondjuk úgy, „duplagondoltatják”, mintha nem lenne éppen elég átok az, hogy úgyis minden sarkon akad egy olyan szerencsétlen flótás, aki kimászva saját nyomorának hordójából hirtelen mások felé fordul és önnön komplexusait abban élezi méretes szablyákká, hogy a véleményalkotás lehetőségét mint olyat vonja kétségbe, így szerelve ki a villanyt egyszer s mindenkorra mások megtanulhatatlanul berendezett magánlakásaiból. Való igaz, érvnek egészen silány az állításom, nem lehet rá rendszereket felhúzni, de én a sóskát sem szeretem és nem csak a neve miatt; kifejezetten irtózok a céklától, Fichte-től, Anatole France-tól, a praeraffaelitáktól, a csütörtököktől, a reggae-től, a toniktól, az „Irén” és a „Krisztián” névtől, és a felsorolást még lehetne folytatni, de nem akarok méltatlanságokba csúszni. Könnyen rám lehetne olvasni, hogy „jó, jó, de akkor mit szeretsz?”, csakhogy ennek a kérdésnek egyáltalán nem itt van a helye, annak a mértéke és mennyisége ugyanis, hogy valaki miket és mennyire utál, egyáltalában nem befolyásolja annak a mértékét és mennyiségét, hogy valaki miket és mennyire szeret (avagy kedvel), mert a világ és a képzelet dolgai végtelenek és mindig sokkal több mindent fed el az, amit tudunk, mint amennyit feltár, hogy kifejezetten misztikusan mondjak egészen közhelyes állításokat.

De az Arisztotelész név szubjektív pszichoonomatikáját még nem tártam fel teljesen, ezért igazságtalanság lenne elhagyni ezen a ponton a vizsgálódás mezejét., minthogy az ember nevekhez való viszonya sohasem statikus, hanem saját történettel bíró. Nem is olyan régen, miközben hazafelé tartottam az utolsó metróval, egy tizenakárhány évesekből álló, másfél tucatnyi dúvad rontott neki a metrókocsi belső bútorzatának és burkolatának, mint megannyi túlméretezett termesz és pár megálló alatt darabjaira szedték a köztulajdont, bármelyik hírhedt karibi kalózbandát megszégyenítő pontossággal és tudatossággal, csakis a rombolás és a tagadás tűzével a szemükben, rajokban estek neki az ajtók üvegének, kezükben filctollal és festékszóróval, érthetetlen jeleket pingáltak az állomásokat jelző táblára, letéptek egy sört hirdető plakátot és rituálisan megtaposták, mintha az alkohol vagy a fogyasztói társadalom ellen tüntetnének, pedig erről nyilván nem volt szó, hiszen kézről-kézre járt közöttük valami átlátszó, műanyag üvegbe töltött, neonszínű ital, aztán a metró liánjaiba kapaszkodva hintáztak előre-hátra, arcukon majomházi elégedettséggel és mindezt az egyik sarokba húzódva kényszerültem végignézni, mint az események egyetlen tanúja, Arisztotelész Nikomakhoszi etikáját a mellkasomnak szorítva, belesüllyesztve mutatóujjamat a bátorságról szóló harmadik könyv környékére, magamban a csendőr, az állampolgár, a menekülő, a kétségbeeső, a kívülálló és a részt vevő szerepeivel tusakodva, vajon melyik kerüljön felszínre, aztán a Batthyány téren leszálltam, ők követtek, még a HÉV-re is felszálltak, persze nyilvánvalóan nem rám fenték a fogukat, elég volt nekik a térből kiálló számtalan anyagon karmaikat koptatni, én ülve, az ablakon kibámulva, Arisztotelész Nikomakhoszi etikáját a mellkasomnak szorítva borongtam és végre megbékültem magamban a nevével, mert abban a helyzetben mi ketten voltunk csak európaiak, szemben a névtelen, ezerfejű tatár hordával, de a két európai közül az egyik halott volt már másfélezer éve, a másik pedig tehetetlenebb a halottnál is és valahogy nem izgattak az ízlésítéletek, meg az sem, hogy miképpen lehet ízlésítéletek mellett megalapozottan érvelni, mert a semmiző állatiasság, amit e kölköket nevelő szülők és tanárok csak prózaian „jövőnek” neveznek, ott lihegett a nyakamban és ekkor minden ízlésítéletnél, glasszékesztyűs affektálásnál, békeidőket illető álmélkodásnál fontosabb a szövetség, akár a sóskával is. Azóta egyébként örömmel olvasom Ariszotelészt is, mert bár a nevéről alkotott véleményem nem változott, azt továbbra is méltatlannak találom a sors részéről egy ilyen szerzőhöz, mint ahogyan Szentkuthy is méltatlannak találta a saját maga számára rendelt Pfisterer nevet és műveit az emelkedett, ám annál metafizikusabb Szentkuthy néven publikálta.

 

 

Szerző: Bertrand Russell  2009.06.20. 23:13 Szólj hozzá!

Címkék: plebs arisztotelész szentkuthy pszichoonomatika fichte

 

Rosszabbul kampányolunk, mint.

Benyomások az EP-választás kampányának képi világáról

 

Úgy tűnik, hogy a 2009. évi európai parlamenti választások kampányfinisére már viszonylag beálltak (legalábbis „képi szinten” biztosan) a frontok. Bár nem szerencsés a voksolás előtt semmilyen, még csak „érzetszerű” elemzésbe sem belefogni, hiszen a folyamat nem érhetett el a szükségszerű végpontjáig, de úgy hiszem, hogy sokakat elgondolkodtatott az, amivel nap mint nap szembe kényszerül nézni, akár óriásplakátok, akár szlogenek szintjén. Ám ezek elgondolkodtató mivolta nem mélységesen mély tartalmukban áll, hanem éppenséggel kendőzetlen sematizmusukban és arcpirító egyszerűségükben, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Mintha Magyarországról már a kampányzsenik is elmenekültek volna melegebb éghajlatra és maguk után csak tehetségtelen bojtárjaikat hagyták volna hátra. És, mintha minket, mezei választókat megint hülyének akarnának nézni.

Sokat elárul egy párt emberképéről, hogy mit gondol potenciális választóiról az a mód, ahogyan kampányol. Ezek alapján a két nagypárt semmit sem gondol a választóiról és főként azt nem gondolják, hogy azok alapvetően megváltoztak volna az elmúlt négy évben. Például az MSZP plakátján szereplő, fekete háttérrel, kifehérített retró-betűkkel ékesített, kritikus gondolkodásra alkalmatlan zsiger-baloldali, ötven év körüli, szemüveges úriember, aki a jobboldal ellen kampányol épp, csupán az MSZP Belső Pártjának adhat értékreferenciát, egy hétköznapi választónak semmiképp. Mert ugyanez a „karakter” mit is mond az MSZP zavaros kampányfilmjében, miközben középkategóriás gépkocsijával éppen balra index-szel? „Változott itt már annyi minden. De egy dolog biztosan nem. A saját hitem”. A kérdés éppen csak az, hogy miben való hite nem változott? Az értékrend hangsúlyozása ugyanis különösen mulatságosnak hat egy olyan párt részéről, amelynek saját „elitje” sem volt képes arra egy youtube-os videó tanúsága szerint, hogy meghatározza, mi az a baloldaliság. De nem is ez a legszomorúbb a történetben, hanem az, hogy a nevezett úriember úgy tűnik, hogy csakis megszokásból, nem pedig észérvek, vagy program alapján szavaz megszokott pártjára. Akárcsak a lánya, aki „már ebbe nőtt föl”, vagyis abba, hogy az édesapa kultúrbaloldalisága megkérdőjelezhetetlen, még akkor is, ha történetesen a legnagyobb rombolást és válságot okozza az országnak az ún. baloldal. De ez a kampány senkit sem fog meggyőzni, pláne nem az ingadozók közül, hiszen éppen annak a szűk rétegnek szól, aki minden majálison és kongresszuson ott van, ha teheti, aki ugyanúgy csüngött Gyurcsány Ferenc szavain, mint most Lendvai Ildikóén. Akinek baromira mindegy, mi van odakint, merthogy pártzombi és kész.

Ezzel szemben a FIDESZ meg sem kísérel „értéket teremteni”. De legalább nem gabalyodnak bele semmibe sem, ami túlságosan kategorikus és kézzel fogható lenne. Nekik elég az „Elég” felirat szerte a városban. Mert ezt a feliratot még az is magáénak érzi, aki nem fideszes. Nincs szükségszerű kapcsolat ugyanis aközött, hogy valaki azért mondja azt, hogy „eddig és ne tovább”, mert fideszes. Ezen már rég túllépett mindenki, mert egyszerűen mindenki számára, faji, nemi, vallási hovatartozástól függetlenül, romlik az életszínvonala, mindenkinek beszűkülnek az esélyei és mindenki csak tapogatja a zsebét, hogy hová tűnt belőle a pénz. Csak ne lenne mellesleg narancssárga a szlogen. Aztán ott van a Gyurcsányból in floribus Bajnaivá változó banner-kampány, mintha a gyűlölet öt perce oltárán kellene áldoznunk; nem mást sugall ez a kampány, azontúl, hogy „egyik kutya másik eb” (ami történetesen igaz), hanem arról is, hogy nem felejtjük el, ki sodort minket az összeomlás határára, elkapjuk a felelősök grabancát, ami egyébként ugyancsak üdvözlendő, csak semmi köze sincsen ennek az üzenetnek ahhoz, hogy egy európai parlamenti kampányról, nem pedig országgyűlési kampányról van szó. Annak ugyanis semmilyen közjogi hatása nem lesz, ha a FIDESZ a 22 lehetséges képviselőből a vak szerencse és a vérben forgó szemű állampolgárok hada nyomán 22 képviselőt juttat be a brüsszeli szervezetbe; nem „a hetedike után nyolcadika jön” cinizmusát akarom igazolni, pusztán csak arra mutatnék rá, hogy hiszterizálni a választásokat legalább akkora balfogás és aránytévesztés, mint semmibe venni azt. Nem fog változni a kormány politikája attól, ha az MSZP nullához konvergáló eredményt ér is el, mert tárgyszerűen megállapíthatjuk: eddig sem hozott semmilyen érdemleges változást semmilyen külső eredmény, kezdve Medgyessy eltávolításától, egészen Pécs bevételéig. Lehet mozgatni a külszínen ide-oda a politikai „krém” figuráit, mint a sakktáblán a bábukat, de attól még a háttérben meghúzódó szándék és világlátás egy jottányit sem fog változni. Más lesz a reklámarc, de a termék ugyanaz marad.

Aztán itt vannak a kispártok. A Jobbik nyomul, miközben mind a két oldal retteg tőle. Nem csoda, hiszen újnak és frissnek látszó „erőről” van szó, aki minden bizonnyal, ha nagyobb bakit nem követ el (mondjuk nem számol fel egy jobbikos kitűzővel ellátott diverzáns egyén egy cigánytelepet sem), be fog kerülni a következő országgyűlésbe. Na de ez még az EP-választás. A Jobbik triumvirátusa feltűnően korrelál az MDF-ével; középen egy nőalak, jelen esetben a hadarást sikeresen elkerülő Morvai Krisztina, kétoldalt pedig a koronát tartó puttók. A Jobbik plakátjai csak annyival szerencsésebbek, hogy egy átlag szavazónak halvány lila gőze sincs arról, hogy ki az a Vona és ki az a Balczó. Szemben a Habsburg és a Bokros nevekkel, amelyek már úgy beépültek a társadalom gerincvelőjébe, mint egy heavy-drogoséba a heroin. A rossz reklám is reklám alapon hirdetett „úriemberek” személyes kampányvideóikon büszkén mondják el, mihez nem értenek: a Habsburg odaégeti a pirítóst, de minden kétséget kizáróan tökéletesen alkalmas arra, hogy képviselje a magyarság érdekeit Brüsszelben, ott legalább nem kell magyarul beszélni; Bokros meg nem ért a nyakkendőkhöz és odatuszkolódik minden potenciális választóhoz a 15-ös buszon, de legalább ért a gazdasághoz. Ráadásul mindenki Dávid Ibolyája is széles álmosollyal feedback-eli az urakat, szóval minden rendbe van a társasággal. Szóval nulla üzenet. Az már senkit sem izgat, hogy mindezt az MDF csinálja, ez a politikai szalámirúd, amiből többen léptek már ki, mint a KGST-ből összesen.

De vissza a Jobbikra: kampányfilmjük „ez az icike-picike meg mind ellopta”-szlogennel nem is lenne rossz, ha a végén nem szorulna a mondókában szereplő kéz indulatos és agresszív ököllé (munkásököl!) és nem akarna egyetlen egy suhintással rendet csapni. Persze erre szélsőjobbos ismerőseink azt mondanák, hogy ilyen a radikalizmus, a fasiszta pribékeket ütni kell, ahogyan Pelikán elvtárs is megmondta egykoron, de az a helyzet, hogy ettől még nem vagyunk beljebb. Van, akinek az „Elég” éppen elég és nem kell neki még asztalt csapkodó öklöket is sugározni, egyébként is, ha ilyesmit akar látni vagy hallani, bekapcsolja Csintalan vagy a Pörzse műsorát oszt kész. De ők vannak kevesebben. Ettől függetlenül, a Jobbik éppen elég szavazatot fog kapni ahhoz, hogy XXI. századi MIÉP-ként színesítse a magyarságról élő képet a nemzetközi porondon. Csak abban kell reménykedniük, hogy nem mutatják be a főbb médiumokban kampányalkotásukat és ismerve a médiaegyensúlyról vallott jobbos nézeteket, ettől nem is igazán tartanak.

Aztán ott van az SZDSZ, aki a Jobbik és a többi radikális malmára hajtja a vizet, mindössze annyival, hogy megszólal. Kár lenne hosszan elidőzni egy ilyen komolytalan pártnál, inkább csak Kis János iránt érzett tiszteletemből teszem meg, ezért elnézést. Hogy fasisztaveszély van Magyarországon, ma már nem újdonság, már Rákosinak is tízmillió fasisztával kellett építenie a kommunizmust, azóta meg a szomorú demográfiai helyzetre való tekintettel csak fogyunk, szóval az SZDSZ kampányirányultsága úgyszólván „ósdi”. Ez persze kemény kritika lehet egy olyan progresszív pártnak, mint az SZDSZ-nek, akik még akkor is „jogvédenek”, amikor senkit a világon nem izgat az, hogy másoktól elvegye azokat. Ugyan, kit érdekel ma Magyarországon „Árpi, Kati, Lali”, vagy a melegek, vagy a dzsangások, vagy a zsidók, vagy a liberálisok, amikor azon kell aggódnunk, hogy hogyan fizetjük be az áfaemelés után a nyári hónapokban is pofátlanul magas távfűtést? Talán még a fentebb felsorolt, „jogaiban eltiport” embereket sem az érdekli most elsősorban, hogy mekkora ma a fasisztaveszély Magyarországon. Egyrészről azért, mert ilyen nincs, másrészről azért, mert a legtöbb fentebb felsorolt csoport tagja már rég levált a szemforgató SZDSZ-ről, aki csak akkor képes velük közösséget vállalni, amikor szarban van.

Az SZDSZ eljutott szalonképessége végpontjáig és ezt a legtöbb liberális érzi is és ezért lesz a vártnál nagyobb ereje a Lehet Más a Politika és a Humanista Párt listájának, mint arra bárki is számított korábban. Agytrösztök és aktivisták állnak mögöttük, hiszen teleszórták Budapestet zöld „Érzem” feliratú szívecskéikkel és úgy tűnik, valódi anyagi bázisuk is van, hiszen olyan felületeket tudtak megszerezni, mondjuk a metrókocsikon belül, amilyet kis párt korábban még sosem tudott (legfeljebb a szépemlékű Centrum "Szatellit" Párt). Csupán az a kérdés, hogy a kiábrándultságra való rájátszás meddig lesz elégséges alapja az LMP megszervezésének, hogy tipikusan fővárosi értelmiségi pártból mikor tud átvedleni országosan is húzóerővel rendelkező párttá (így kerülve el az SZDSZ-hez hasonló beomlást) és hogy a jelenleg csak kapcsolt áruként eladott „fenntartható fejlődéses” zöld szöveg meddig lesz a kultúrliberális szavazóréteg által hitelesen képviselhető politika. Csupa-csupa kérdés, ami csak jelzi az LMP erejét, hogy egyelőre úgy fest, hogy sikerült azt az érzetet kelteni a politikát figyelemmel kísérő választókban, hogy valóban outsiderekről és valóban szakmai tudással rendelkező emberekről van szó. Igaz, azt nem tudjuk, hogy kik ezek az emberek, mert az LMP kampánya egyáltalán nem arcokra épít, hanem a  globális kiábrándultságra és a közönyre, az már más kérdés, hogy mekkora lehet egy ilyen kampány hatásfoka, mert egyre inkább kezd úgy tűnni, hogy a kiábrándultság sulykolásából is könnyedén ki tud ábrándulni a magyar, aminek viszont nem szükségszerű folyománya az aktivitás. Sokkal inkább a "tojom le, csak  még magasabbról" az adekvát válasz. Az LMP friss, de lehet, hogy gyenge. Abban viszont igazuk van, hogy a kiábrándultság a fő probléma, mivel szembe kell néznünk akkor, amikor politikáról beszélünk, nem a vélt fasisztaveszély, vagy a baloldal értékválsága.

Olyan pártokról nem szólok, mint a zavaros MCF Roma Összefogás Párt vagy mint a szebb időket és világforradalmat is látott Munkáspárt, mert kampánytevékenységük egyenlő a nullával. Összegezve csak annyit mondanék el, hogy a kampányban a pártok csak azt bizonyították be, hogy továbbra sem tartják többre a szavazókat szavazógépeknél és egy milliméternyit nem voltak hajlandók változtatni kisstílű retorikájukon annak érdekében, hogy a rendszerváltás legalább a jelképek, a metaforák és a szavak szintjén elkezdődjön, ha már annak lehetőségétől éppen ők ütöttek el minket, hogy máshol is elkezdődhessen. Persze az eredmény borítékolható.

 

Szerző: Bertrand Russell  2009.06.01. 21:30 2 komment · 2 trackback

Címkék: politika ep monoszkóp

2. fejezet, amelyben beszámol egyre duzzadó grafomániájáról, amit még a látszat ellenére sem akar egyhamar leküzdeni

 

Tegnap nem bírtam magammal és egyébként szokásaimtól idegen módon, már a HÉV-en előkaptam a jegyzetfüzetemet (azt, amit azért süllyesztek rendszerint a  belső zsebembe, hogyha esetleg valami eszembe jutna - ami bizony igen ritka eset – és lejegyzésre is alkalmas, akkor rögtön tudjam rögzíteni) és a bennem motoszkáló gondolatokat egy ősember kérlelhetetlen indulatával véstem le a négyzethálós lapokra. Volt bennem valami állatias, mint ahogyan egy oxfordi professzorban is bizonyára van, ha az őt lázban tartó témáról ír – a nyelve kilóg, röhejesen a papírnak feszíti golyóstollát, grimaszokat vág, félig nyitott szájjal leheli maga elé a mondatokat, az érveket, a hasonlatokat. Utastársaim, ha éppen nem mp3-lejátszójuk dübörgő filmzenéjében, vagy éppen a Story Magazin nevezetű hírforrásban merülnek alá, bizonyára furcsának, netán ijesztőnek találhatták megszállott tekintetemet, amint néha hunyorogva, néha kancsalítva, de a négyzethálós, csöpp marokfüzetet markolászva jegyzetelek. De ki nem „tojja” le?

És hogy miről írtam? Hogy Odo Marquard-dal éljek, ez transzcendentális belletrisztika már. Tisztán, jég nélkül. Persze, az irodalomról írok, erről az „egész katyvaszról”, meg az irodalomtudományról, aztán közvetve a nyelvészetről, aztán világképről, világlélekről, világmindenségről, szóval mindenről, ami csak egy ilyen marokfüzetbe belefér. Élvezem. Valójában én is a „válságról” írok. Na nem úgy, mint a Világgazdaság rovatvezetője, vagy mint Bogár László szokott, hanem a magam módján. Merthogy ide átfogó szemlélet szükséges és az „egész katyvasz” már réges-régen nem csak a pénzről szól; sőt, ez a valami volt előbb, ez a magasabb szintű válság, nem pedig a pénzügyi és gazdasági. Ne cseréljük föl az okot az okozattal. Természetszerűleg, engem a leginkább a filozófia helyzete érdekel, vagyis végső soron minden. Mindeközben tudom, hogy pofátlanságnak tartja minden szaktudós, szakember, szaki, hogy egy önjelölt filozófus (na, majd ha meglesz a II. alapvizsga!), beleüti az orrát mindenbe, ami – az ő meglátásuk szerint – egyáltalán nem tartozik rá. De ki nem „tojja” le?

Vannak közös ügyeink, ez ellen még ők sem tehetnek. Én meg nem akarok, mert váltig állítom, hogy a közös ügyek az emberiség természetéből fakadóan vannak. És mint ilyenek, valakinek át kell látnia azokat. A filozófus, vagy legalábbis, akit így neveznek különféle institucionális megfontolásokból, mivel gyakorlatilag semmihez sem ért (ugyancsak mások szerint), nem tehet mást, minthogy megkeresi azt a területet, amihez még e csorba és elégtelen „szaktudásai” ellenében a leginkább ért. Ez pedig éppen a mindent átfogó Egész. Vagy közös ügy, nevezzük bárhogy.

No de nem akarom bő lére ereszteni, grafomániámat át kell most tereljem merőbben szakmai vizekre, úgy is mint elmaradásban lévő szemináriumi dolgozatok, meg ilyesmik.

 

*Mellékletként ezúttal is a Hacsaturján-vonalon mennék tovább. Ezt nem tudom kiverni a fejemből és emiatt sajnos fütyülnöm kell megállás nélkül.

www.youtube.com/watch

 

 

Szerző: Bertrand Russell  2009.05.28. 12:58 Szólj hozzá!

Címkék: filozófus hacsaturján marquard

Nem naplót fogok írni, az mégiscsak méltatlan lenne. Ez egy jegyzetfüzet lesz. Feljegyzem ide azt, amit amúgy azért nem írnék le, mert a PC-vel való foglalatoskodás már annyira behálózott, hogy a papír-alapú világban nem lennék képes ilyen és ehhez hasonló mondatokkal beszennyezni bármilyen üres felületet. A grafomán graffiti így is elönt mindent, olyan, mintha az Apokalipszis egyik lovasa lenne az információs társadalom, magyar vándort járva, egyik kezében laptoppal, a másikban Heidegger egyik félrefordított értekezésével...Még belegondolni is hátborzongató.

Megosztom inkább a nagyvilággal az egyik legkedvesebb filmzenémet, ahol a zene mitikussá duzzaszt egy egyébként hétköznapi és profán képsort. Valahogy így kell karikírozni valamit, hogy elhigyjük, hogy valóban "nagy dolog" történik. Ahogyan a végén belelép a srác a karikába, a zene kulminál, mintha valami hősi tettet vitt volna véghez - és a történet szempontjából így is tett, de nem mennék bele "A nagy ugrás" történetének taglalásába. A zene Hacsaturján agyszüleménye, Carter Burwell hangszerelésében. Nem vitás, ezt a muzsikát csak egy kis Sosztakoviccsal lehet leöblíteni, de még akkor is ott fog maradni a szájpadlásunkon az odaragadt mítosz.

www.youtube.com/watch

Szerző: Bertrand Russell  2009.05.25. 17:02 Szólj hozzá!

Címkék: apokalipszis coen heidegger hacsaturján burwell

süti beállítások módosítása