Nem naplót fogok írni, az mégiscsak méltatlan lenne. Ez egy jegyzetfüzet lesz. Feljegyzem ide azt, amit amúgy azért nem írnék le, mert a PC-vel való foglalatoskodás már annyira behálózott, hogy a papír-alapú világban nem lennék képes ilyen és ehhez hasonló mondatokkal beszennyezni bármilyen üres felületet. A grafomán graffiti így is elönt mindent, olyan, mintha az Apokalipszis egyik lovasa lenne az információs társadalom, magyar vándort járva, egyik kezében laptoppal, a másikban Heidegger egyik félrefordított értekezésével...Még belegondolni is hátborzongató.
Megosztom inkább a nagyvilággal az egyik legkedvesebb filmzenémet, ahol a zene mitikussá duzzaszt egy egyébként hétköznapi és profán képsort. Valahogy így kell karikírozni valamit, hogy elhigyjük, hogy valóban "nagy dolog" történik. Ahogyan a végén belelép a srác a karikába, a zene kulminál, mintha valami hősi tettet vitt volna véghez - és a történet szempontjából így is tett, de nem mennék bele "A nagy ugrás" történetének taglalásába. A zene Hacsaturján agyszüleménye, Carter Burwell hangszerelésében. Nem vitás, ezt a muzsikát csak egy kis Sosztakoviccsal lehet leöblíteni, de még akkor is ott fog maradni a szájpadlásunkon az odaragadt mítosz.
