Rosszabbul kampányolunk, mint.

Benyomások az EP-választás kampányának képi világáról

Úgy tűnik, hogy a 2009. évi európai parlamenti választások kampányfinisére már viszonylag beálltak (legalábbis „képi szinten” biztosan) a frontok. Bár nem szerencsés a voksolás előtt semmilyen, még csak „érzetszerű” elemzésbe sem belefogni, hiszen a folyamat nem érhetett el a szükségszerű végpontjáig, de úgy hiszem, hogy sokakat elgondolkodtatott az, amivel nap mint nap szembe kényszerül nézni, akár óriásplakátok, akár szlogenek szintjén. Ám ezek elgondolkodtató mivolta nem mélységesen mély tartalmukban áll, hanem éppenséggel kendőzetlen sematizmusukban és arcpirító egyszerűségükben, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Mintha Magyarországról már a kampányzsenik is elmenekültek volna melegebb éghajlatra és maguk után csak tehetségtelen bojtárjaikat hagyták volna hátra. És, mintha minket, mezei választókat megint hülyének akarnának nézni.

Sokat elárul egy párt emberképéről, hogy mit gondol potenciális választóiról az a mód, ahogyan kampányol. Ezek alapján a két nagypárt semmit sem gondol a választóiról és főként azt nem gondolják, hogy azok alapvetően megváltoztak volna az elmúlt négy évben. Például az MSZP plakátján szereplő, fekete háttérrel, kifehérített retró-betűkkel ékesített, kritikus gondolkodásra alkalmatlan zsiger-baloldali, ötven év körüli, szemüveges úriember, aki a jobboldal ellen kampányol épp, csupán az MSZP Belső Pártjának adhat értékreferenciát, egy hétköznapi választónak semmiképp. Mert ugyanez a „karakter” mit is mond az MSZP zavaros kampányfilmjében, miközben középkategóriás gépkocsijával éppen balra index-szel? „Változott itt már annyi minden. De egy dolog biztosan nem. A saját hitem”. A kérdés éppen csak az, hogy miben való hite nem változott? Az értékrend hangsúlyozása ugyanis különösen mulatságosnak hat egy olyan párt részéről, amelynek saját „elitje” sem volt képes arra egy youtube-os videó tanúsága szerint, hogy meghatározza, mi az a baloldaliság. De nem is ez a legszomorúbb a történetben, hanem az, hogy a nevezett úriember úgy tűnik, hogy csakis megszokásból, nem pedig észérvek, vagy program alapján szavaz megszokott pártjára. Akárcsak a lánya, aki „már ebbe nőtt föl”, vagyis abba, hogy az édesapa kultúrbaloldalisága megkérdőjelezhetetlen, még akkor is, ha történetesen a legnagyobb rombolást és válságot okozza az országnak az ún. baloldal. De ez a kampány senkit sem fog meggyőzni, pláne nem az ingadozók közül, hiszen éppen annak a szűk rétegnek szól, aki minden majálison és kongresszuson ott van, ha teheti, aki ugyanúgy csüngött Gyurcsány Ferenc szavain, mint most Lendvai Ildikóén. Akinek baromira mindegy, mi van odakint, merthogy pártzombi és kész.

Ezzel szemben a FIDESZ meg sem kísérel „értéket teremteni”. De legalább nem gabalyodnak bele semmibe sem, ami túlságosan kategorikus és kézzel fogható lenne. Nekik elég az „Elég” felirat szerte a városban. Mert ezt a feliratot még az is magáénak érzi, aki nem fideszes. Nincs szükségszerű kapcsolat ugyanis aközött, hogy valaki azért mondja azt, hogy „eddig és ne tovább”, mert fideszes. Ezen már rég túllépett mindenki, mert egyszerűen mindenki számára, faji, nemi, vallási hovatartozástól függetlenül, romlik az életszínvonala, mindenkinek beszűkülnek az esélyei és mindenki csak tapogatja a zsebét, hogy hová tűnt belőle a pénz. Csak ne lenne mellesleg narancssárga a szlogen. Aztán ott van a Gyurcsányból in floribus Bajnaivá változó banner-kampány, mintha a gyűlölet öt perce oltárán kellene áldoznunk; nem mást sugall ez a kampány, azontúl, hogy „egyik kutya másik eb” (ami történetesen igaz), hanem arról is, hogy nem felejtjük el, ki sodort minket az összeomlás határára, elkapjuk a felelősök grabancát, ami egyébként ugyancsak üdvözlendő, csak semmi köze sincsen ennek az üzenetnek ahhoz, hogy egy európai parlamenti kampányról, nem pedig országgyűlési kampányról van szó. Annak ugyanis semmilyen közjogi hatása nem lesz, ha a FIDESZ a 22 lehetséges képviselőből a vak szerencse és a vérben forgó szemű állampolgárok hada nyomán 22 képviselőt juttat be a brüsszeli szervezetbe; nem „a hetedike után nyolcadika jön” cinizmusát akarom igazolni, pusztán csak arra mutatnék rá, hogy hiszterizálni a választásokat legalább akkora balfogás és aránytévesztés, mint semmibe venni azt. Nem fog változni a kormány politikája attól, ha az MSZP nullához konvergáló eredményt ér is el, mert tárgyszerűen megállapíthatjuk: eddig sem hozott semmilyen érdemleges változást semmilyen külső eredmény, kezdve Medgyessy eltávolításától, egészen Pécs bevételéig. Lehet mozgatni a külszínen ide-oda a politikai „krém” figuráit, mint a sakktáblán a bábukat, de attól még a háttérben meghúzódó szándék és világlátás egy jottányit sem fog változni. Más lesz a reklámarc, de a termék ugyanaz marad.

Aztán itt vannak a kispártok. A Jobbik nyomul, miközben mind a két oldal retteg tőle. Nem csoda, hiszen újnak és frissnek látszó „erőről” van szó, aki minden bizonnyal, ha nagyobb bakit nem követ el (mondjuk nem számol fel egy jobbikos kitűzővel ellátott diverzáns egyén egy cigánytelepet sem), be fog kerülni a következő országgyűlésbe. Na de ez még az EP-választás. A Jobbik triumvirátusa feltűnően korrelál az MDF-ével; középen egy nőalak, jelen esetben a hadarást sikeresen elkerülő Morvai Krisztina, kétoldalt pedig a koronát tartó puttók. A Jobbik plakátjai csak annyival szerencsésebbek, hogy egy átlag szavazónak halvány lila gőze sincs arról, hogy ki az a Vona és ki az a Balczó. Szemben a Habsburg és a Bokros nevekkel, amelyek már úgy beépültek a társadalom gerincvelőjébe, mint egy heavy-drogoséba a heroin. A rossz reklám is reklám alapon hirdetett „úriemberek” személyes kampányvideóikon büszkén mondják el, mihez nem értenek: a Habsburg odaégeti a pirítóst, de minden kétséget kizáróan tökéletesen alkalmas arra, hogy képviselje a magyarság érdekeit Brüsszelben, ott legalább nem kell magyarul beszélni; Bokros meg nem ért a nyakkendőkhöz és odatuszkolódik minden potenciális választóhoz a 15-ös buszon, de legalább ért a gazdasághoz. Ráadásul mindenki Dávid Ibolyája is széles álmosollyal feedback-eli az urakat, szóval minden rendbe van a társasággal. Szóval nulla üzenet. Az már senkit sem izgat, hogy mindezt az MDF csinálja, ez a politikai szalámirúd, amiből többen léptek már ki, mint a KGST-ből összesen.

De vissza a Jobbikra: kampányfilmjük „ez az icike-picike meg mind ellopta”-szlogennel nem is lenne rossz, ha a végén nem szorulna a mondókában szereplő kéz indulatos és agresszív ököllé (munkásököl!) és nem akarna egyetlen egy suhintással rendet csapni. Persze erre szélsőjobbos ismerőseink azt mondanák, hogy ilyen a radikalizmus, a fasiszta pribékeket ütni kell, ahogyan Pelikán elvtárs is megmondta egykoron, de az a helyzet, hogy ettől még nem vagyunk beljebb. Van, akinek az „Elég” éppen elég és nem kell neki még asztalt csapkodó öklöket is sugározni, egyébként is, ha ilyesmit akar látni vagy hallani, bekapcsolja Csintalan vagy a Pörzse műsorát oszt kész. De ők vannak kevesebben. Ettől függetlenül, a Jobbik éppen elég szavazatot fog kapni ahhoz, hogy XXI. századi MIÉP-ként színesítse a magyarságról élő képet a nemzetközi porondon. Csak abban kell reménykedniük, hogy nem mutatják be a főbb médiumokban kampányalkotásukat és ismerve a médiaegyensúlyról vallott jobbos nézeteket, ettől nem is igazán tartanak.

Aztán ott van az SZDSZ, aki a Jobbik és a többi radikális malmára hajtja a vizet, mindössze annyival, hogy megszólal. Kár lenne hosszan elidőzni egy ilyen komolytalan pártnál, inkább csak Kis János iránt érzett tiszteletemből teszem meg, ezért elnézést. Hogy fasisztaveszély van Magyarországon, ma már nem újdonság, már Rákosinak is tízmillió fasisztával kellett építenie a kommunizmust, azóta meg a szomorú demográfiai helyzetre való tekintettel csak fogyunk, szóval az SZDSZ kampányirányultsága úgyszólván „ósdi”. Ez persze kemény kritika lehet egy olyan progresszív pártnak, mint az SZDSZ-nek, akik még akkor is „jogvédenek”, amikor senkit a világon nem izgat az, hogy másoktól elvegye azokat. Ugyan, kit érdekel ma Magyarországon „Árpi, Kati, Lali”, vagy a melegek, vagy a dzsangások, vagy a zsidók, vagy a liberálisok, amikor azon kell aggódnunk, hogy hogyan fizetjük be az áfaemelés után a nyári hónapokban is pofátlanul magas távfűtést? Talán még a fentebb felsorolt, „jogaiban eltiport” embereket sem az érdekli most elsősorban, hogy mekkora ma a fasisztaveszély Magyarországon. Egyrészről azért, mert ilyen nincs, másrészről azért, mert a legtöbb fentebb felsorolt csoport tagja már rég levált a szemforgató SZDSZ-ről, aki csak akkor képes velük közösséget vállalni, amikor szarban van.

Az SZDSZ eljutott szalonképessége végpontjáig és ezt a legtöbb liberális érzi is és ezért lesz a vártnál nagyobb ereje a Lehet Más a Politika és a Humanista Párt listájának, mint arra bárki is számított korábban. Agytrösztök és aktivisták állnak mögöttük, hiszen teleszórták Budapestet zöld „Érzem” feliratú szívecskéikkel és úgy tűnik, valódi anyagi bázisuk is van, hiszen olyan felületeket tudtak megszerezni, mondjuk a metrókocsikon belül, amilyet kis párt korábban még sosem tudott (legfeljebb a szépemlékű Centrum "Szatellit" Párt). Csupán az a kérdés, hogy a kiábrándultságra való rájátszás meddig lesz elégséges alapja az LMP megszervezésének, hogy tipikusan fővárosi értelmiségi pártból mikor tud átvedleni országosan is húzóerővel rendelkező párttá (így kerülve el az SZDSZ-hez hasonló beomlást) és hogy a jelenleg csak kapcsolt áruként eladott „fenntartható fejlődéses” zöld szöveg meddig lesz a kultúrliberális szavazóréteg által hitelesen képviselhető politika. Csupa-csupa kérdés, ami csak jelzi az LMP erejét, hogy egyelőre úgy fest, hogy sikerült azt az érzetet kelteni a politikát figyelemmel kísérő választókban, hogy valóban outsiderekről és valóban szakmai tudással rendelkező emberekről van szó. Igaz, azt nem tudjuk, hogy kik ezek az emberek, mert az LMP kampánya egyáltalán nem arcokra épít, hanem a  globális kiábrándultságra és a közönyre, az már más kérdés, hogy mekkora lehet egy ilyen kampány hatásfoka, mert egyre inkább kezd úgy tűnni, hogy a kiábrándultság sulykolásából is könnyedén ki tud ábrándulni a magyar, aminek viszont nem szükségszerű folyománya az aktivitás. Sokkal inkább a "tojom le, csak  még magasabbról" az adekvát válasz. Az LMP friss, de lehet, hogy gyenge. Abban viszont igazuk van, hogy a kiábrándultság a fő probléma, mivel szembe kell néznünk akkor, amikor politikáról beszélünk, nem a vélt fasisztaveszély, vagy a baloldal értékválsága.

Olyan pártokról nem szólok, mint a zavaros MCF Roma Összefogás Párt vagy mint a szebb időket és világforradalmat is látott Munkáspárt, mert kampánytevékenységük egyenlő a nullával. Összegezve csak annyit mondanék el, hogy a kampányban a pártok csak azt bizonyították be, hogy továbbra sem tartják többre a szavazókat szavazógépeknél és egy milliméternyit nem voltak hajlandók változtatni kisstílű retorikájukon annak érdekében, hogy a rendszerváltás legalább a jelképek, a metaforák és a szavak szintjén elkezdődjön, ha már annak lehetőségétől éppen ők ütöttek el minket, hogy máshol is elkezdődhessen. Persze az eredmény borítékolható.