Lencseváltás

- A Nagyítás című hetilap nyitószámáról -

Végül is, így mindenkinek jobb. Eddig annak a közmagyarnak, aki az ún. értelmiséget (a fogalom újabban kezd ködössé válni, ez nem a mi hibánk – a szerk.) foglalkoztató témákról akart értesülni, lett légyen szó nyilvánosságra hozott levéltári dokumentumokról, közgazdászok és szociológusok válságot (bármilyet) elemző tanulmányairól, vagy éppen Orbán Viktor apjának bányaügyeiről, vagy éppen a kortárs irodalom önmagáról folyó diskurzusába akart belepillantást nyerni, csak meg kellett vennie az Élet és Irodalmat (ÉS). Ez mától nem lesz ilyen egyszerű. A hochkultúrába bekéredzkedik a Nagyítás című hetilap is, amelyet az író, dokumentumfilmes és publicista Csontos János jegyez. A hónapokkal ezelőtt beharangozott megjelenést a mai napra időzítették, vagyis szerdára, ami különös fricska a kulturális hetilappiac monopóliumát eddig élvező ÉS-nek, ami péntekenként szokott megjelenni (de rendszerint az Írók Boltjában már csütörtök este hozzáférhető szokott lenni). Következésképp, ha igazán naprakész kíván maradni a közmagyar, akinek feje fölött lapdázik az ún. értelmiség, akkor mindkét sajtóterméket meg kell vennie.

Kultúr- és politika

De nem akarom az előttünk heverő új orgánumot kizárólag az ÉS-hez viszonyítva vizsgálni, ez egyébként is az egyik közhelyévé vált a Nagyítással kapcsolatos sajtóanyagoknak. Sokkal érdekesebb a lap vezérszövegeit olvasva elindulni a vizsgálódásban. A lapindító vezércikkben a főszerkesztő a Nagyítás kulturális (Cortázar-Antonioni) és szemantikai kódját elemzi, ezzel is termékeny metaforává alakítva a hazai piacon egyébként szürreálisnak ható lapcímet. Az elemzés lényege szerint a rendszerváltozás utáni időszak nem hozott lényegi változást a kultúrában az aczéli időkhöz képest; a jelenkor értelmiségének kultúrafogalma megragadhatatlan, a kánon éppannyira „kirekesztő”, mint a diktatúráé volt. Ugyanezt az üzenetet viszi a Nagyítás másik fő anyaga, az Elkerülhetetlen a szellemi közélet újjászervezése című cikk is. Szerzője, a történész Granasztói György szerint az ellenzék fontos feladata, hogy egy olyan értékalapú kultúrpolitikát alkosson meg, amely ugyan a „közjó érdekében” pártatlan (tehát nem pártos a kultúra támogatásában), de a nyilvánvaló kulturális értékek megőrzéséért (mint például a kulturális élet legkülönfélébb önszerveződő körei és fórumai esetében) ténylegesen tesz is valamit.

Fontos kiemelni Nagy Viola A modernizátor (I.) című cikkét is, ami ugyanehhez a kultúrpolitikai vonalhoz kapcsolódik, ám korántsem az előbb bemutatott diszkurzív szellemben, hanem inkább az ÉS és a hírTV Célpont című műsorának hatásvadász regiszterében megszólalva. A cikksorozat első darabjaként bemutatott írás Magyar Bálint különösen „sikeres” életpályájával foglalkozik és jó néhány rejtélyes és mutyiszagú ügyről rántja le a leplet. Lehet, hogy nem ártott volna várni az anyaggal még egy számot, hogy legalább ne a nyitószám legyen tele a szadeszos „reformátor” arcképeivel. Ráadásul a fekete alapon fehérrel szedett Irodamutyi az Infoparkban? című, hírlap-ízű találgatás több festéket fogyasztott, mint amennyit az összes többi elemző cikk együttvéve. A Nagyítás ezen oldalai sajnos egészen távol esnek a lap elején megtapasztalt higgadt hangnemtől és látványosan sokat vállalnak magukra egyes politikai napilapok által követett célrendszerekből.

Bravúros összeállítást hoztak össze viszont a Nagyításra magára vonatkozó sajtóanyagokból, illetve a Kommentár nélkül című rovatban kizárólag balliberális újságok jobboldalra vonatkozó megnyilvánulásaiból. Sajnos, az ilyen jellegű pozicionálás egyértelművé teszi a már addig is egyértelműt: a Nagyítás politikailag elkötelezett (éppen úgy, mint az általa citált, magukat függetlennek nevező médiamunkások többsége is). Hogy ez a fajta elkötelezettség mennyire gyökeredzik etikai megfontolásokban (lásd a látványos, ám annál magvasabb kérdést: lehet-e ma egyáltalán egy magát felelősnek tartó magyar MSZP-s?), azt nem tisztem eldönteni.

Végre egy kis irodalom

Ami viszont igazán kellemes meglepetéssé teszi a Nagyítást és a legtöbb várakozásomat felülmúlja, az éppen az irodalmi ill. kritikai szövegek mennyisége és minősége. Feltűnő, hogy nem egy, a közélettől élesen elkülönített kulturális tematikájú tömböt hoztak létre (szemben az ÉS-sel, ahol az elválaszthatóság radikalitása nem csak az Élet és irodalom szókapcsolat közötti „és” kötőszóban, hanem a különálló, mintegy mellékletként funkcionáló kulturális oldalak helyzetében is szembetűnő), hanem a hetilapban egymást ritmusosan váltják a legkülönfélébb színezetű tematikus blokkok, úgy is mint a kárpát-medencei magyarság életéről tudósító, avagy a közép-kelet-európai kultúráról beszámoló anyagok. Az első közlések nagy száma külön említést érdemel, főleg azért, mert ezek között Szentkuthy-regényrészlet (Egyiptomi Mária), Cortázar-miniatűr (Rákelmélet) és Temesi Ferenc 2010-ben megjelenő regényéből való részlet (A 4819-es zongora) is megtalálható. A lírai vonal sem gyenge: az éppen 40 éve kiadott Elérhetetlen föld című antológia híressé vált Kilencek elnevezésű költőcsoportosulásából a még élő nyolcat szólaltatja meg a lap egy-egy verssel (többek között Mezey Katalint, Oláh Jánost és Péntek Imrét). De Kiss Anna és Szőcs Géza is jelentkezik verssel (az előbbi, egyedülálló módon a címlapon).

A dicsérő kritika műfaja már réges-régen megtelepedett a magyar kritikaírásban, úgy látszik, ennek hagyományát tudatosan vagy öntudatlanul, de a Nagyítás sem akarja megtagadni. Mégis, a kritikai oldalak a magyar átlaghoz képest sem hagynak túl sok kívánni valót maguk után: egyaránt recenzálják ugyanis Darvasi Virágzabálókját, Iancu Laura legújabb verseskötetét vagy éppen (maradva a Nagyítás tematikájánál) Cortázar frissen kiadott Sántaiskoláját. Valódi él azonban csak a Benkő-jelenséget légies stílusban szétcincáló Végh Attila televíziós kritikájában jelenik meg, bár nem tűnik akkora erénynek egy amúgy is végletesen röhejes médiakinövést átfogó tűz alá vonni.  Talán Szalóky Bálint A csejtei rém című filmkritikája, a maga könnyedségével és blogos modorával jelzi a dicsérő kritika zsákutcájából való kihátrálás igényét.

A lap online verziójában a  www.nagyitas.hu-n a szám kiemelt cikkeit teljes terjedelemben leközlik, így domborítva ki a nyomtatott kivitel hangsúlyait. A honlap egyelőre nem túl sokoldalú; a cikkolvasáson és a "táncházakat" felsoroló programajánlón kívül nincs más funkció. Persze, a lap épphogy elindult, nem szabad olyan elvárásokat támasztani vele szemben, amelyeknek jó néhány már régóta működő lap sem tud megfelelni. Biztosra vehető, hogy a kommentelés és a fórumozás funkciója hamarosan el fog indulni weboldalukon és ha nem akarják túlságosan szó szerint venni a rájuk asggatott "konzervatív" jelzőt, talán még blogokkal is jelentkezni fognak (mint ahogyan a legtöbb online irodalmi fórum).

Összességében véve, egy jóízű, olvasmányos hetilappal lettünk gazdagabbak, ami nem egyfajta lapos és semmitmondó szalonkonzervativizmust, vagy korhadó templomtornyokat bemutató természetjáró magazin-igényt, hanem inkább a párbeszédre hívó, valódi koncepciókban gondolkodó kulturális alternatívát hivatott képviselni. Ha sikerül tartani az első számban megütött szintet, a Nagyítás hosszú távon is valódi kihívója lehet az ÉS-nek, valamint más hetilapoknak is. Azt pedig csak remélni tudom, hogy a vezércikkben kitűzött célok, vagyis a közélet és a kultúra jelenségeinek megismertetése és közelebb hozása a közmagyarhoz, nem fognak a politikai nyomás (vagy éppen az engedékenység) hatására elkopni és nem alakul ki egy újabb relativizáló, érdekközpontú kulturális oligarchia, ahogyan azt eddig kénytelenek voltunk megfigyelni.