5. fejezet - A hatalom iskolája
- az UNESCO filozófiaoktatásra vonatkozó stratégiájáról
Az alábbiakban először az UNESCO filozófiára és a filozófiaoktatásra vonatkozó koncepcióját kritizálom, kitérve az elgondolás egyoldalúságára és lényegi reflektálatlanságára, majd lezárásként utalok arra, hogy az UNESCO által kizárólagosan támogatni kívánt irányvonal teljes adaptálása jelenleg lehetetlen.
Az UNESCO liberális demokrácia-koncepciójának alapját képezi a filozófia mibenlétéről és milyenségéről alkotott felfogás. Az UNESCO Interszektorális Stratégiájának központi helyén szerepel a filozófiával mint tudománnyal és mint a demokrácia megalapozásának kiemelt eszközével való legmagasabb szintű foglalatoskodás. Ebből úgy tűnik nekem, hogy a nemzetközi szervezet rájött arra, hogy elemi érdeke olyan szövetségeseket megnyernie magának, mint a filozófia, hogy magát az ENSZ „intellektuális és etikai lelkiismereteként” tudja definiálni és ezzel saját működését és szükségességét is képes legyen legitimálni. Nem is találhatnának jobb legitimációs bázist maguknak mint egy olyan széttagolt és sokszínű szakmát, mint a filozófia, hiszen könnyedén ki tudnak emelni majd olyan kortárs gondolkodókat és társadalomfilozófiai megközelítéseket, amelyek világról és politikumról alkotott elképzeléseiket tekintve közel állnak az UNESCO világpolitikai stratégiájához.
Pedig tényleges eredményt csak úgy érthet el, ha a filozófiát teljes egészében a maga céljai alá tudja rendelni, ez viszont nyilvánvalóan lehetetlen. Nem csak azért, mert a filozófia autonóm jellege miatt nem képes produktívan, hosszú távon szorosan együttműködni (vagy éppen „kollaborálni”) semmilyen hatalmi szerveződéssel (még olyan alapvetően békés és hasznos szerveződéssel sem, mint az UNESCO), hanem azért is, mert az újkori filozófia lényegéből fakad az, hogy nem képes monolit módon ilyenné vagy olyanná válni. Márpedig az UNESCO és annak vezetője, Federico Mayor éppen azt akarja elérni, hogy a filozófia a maga sokszínűségében mégiscsak egynemű legyen, amennyiben a demokrácián keresztül határozza meg a filozófiát (és viszontag, a demokráciát a filozófián keresztül), méghozzá azon állításra alapozva, amely szerint „a filozófia folyamatosan megkérdőjelezi önmagát”.
Nem kívánok hosszasan elidőzni e meghatározás helyességén vagy szakmaiságán, mert sokkal fontosabbnak és elgondolkodtatóbbnak tartom az állítás mögött meghúzódó szemléletet. Ez ugyanis teljesen idegen a filozófiától és mint ilyen, veszélyes is rá. Bár Mayor A szabadság iskolája című cikkében leírja, hogy a filozófiát autonóm tudománynak tartja, de úgy tűnik, hogy éppen ő nem tartja tiszteletben ezt a fajta autonómiát akkor, amikor a filozófia meghatározását négy-öt bekezdésben akarja megadni. Tudniillik ezzel a nem túl barátságos gesztussal éppen egy olyan hatókörbe lép bele, amelyben a filozófia mibenlétének meghatározása történeti fejlemények által terheltek és ahol egy magára valamit is adó filozófus nem teheti meg, hogy az ismeretterjesztés szintjére levitt nyelvi regiszterben adja meg a filozófia általános definícióját. A hatalmi arrogancia, még ha egy globális szervezet gyakorolja is és még ha a liberális demokrácia gúnyájába is van bújtatva, nem tesz jó hatást a filozófiára.
Vajon mit ért Mayor „filozófián”? Úgy tűnik, hogy a filozófia szó számára egy olyan címkeként szolgál, amely pusztán a nyelvhasználat leegyszerűsítését teszi lehetővé, de nem ragadja meg lényegileg a filozófiát. A filozófia Mayornál egyrészt intézményi, másrészt normatív fogalom. Intézményi, amennyiben azt tekinti filozófusnak, aki filozófiával foglalkozik (vagyis semmit nem mond el ehelyütt arról, hogy mi a filozófia), és normatív, amennyiben csak azt tekinti/tekintheti filozófiának, amely az általa leírt módon korrelál a demokráciáról alkotott elképzelésével. E két fogalom egyértelműen erősíti egymást, hiszen az UNESCO e megfogalmazás szerint csak azt a filozófiát kell, hogy „filozófiaként” elismerje, amelyik az általa felfogott módon működik.
Ez csak azért problematikus, mert egy olyan globális szerveződésnek, amely gyakorlatilag minden országot magába foglal, minden meglátása és kijelentése jelentős politikai súllyal bír. Vagyis megnyilatkozásait, még ha csakis teoretikusnak szánták is, nem lehet pusztán teoretikusan megítélni, hanem az általa implikált lehetséges és tényleges hatások mátrixában kell vizsgálni. A hatalmi gőg egyébként áthatja az UNESCO legtöbb megnyilatkozását a filozófia interszektorális stratégiája kapcsán. Az „ösztönözni”, „előmozdítani”, „elősegíteni” igéktől hemzsegnek az UNESCO vonatkozó dokumentumai és minden esetben a filozófiára irányulnak. Stratégiájuk globális céljai között az olyan kutatásra való ösztönzést jelölik meg a felsorolásban harmadik helyen, amely „az UNESCO prioritást élvező programjait érintő területeken” helyezkednek el.
Ugyanezen dokumentum leírása szerint ez elsősorban a világ aktuális problémáit érintő kérdésekre, mint például a civilizációk közötti párbeszéd fogalmának felülvizsgálatára utal. Mi lesz azokkal a problémákkal, amely az UNESCO abszolút gyakorlati szemlélete és szinte kizárólag társadalomfilozófiai ill. politikai filozófiai irányultsága alá nem sorolhatók be? Elismeri-e vajon az UNESCO, mondjuk az intencionalitás problémáját „problémaként”, vagy az intencionalitással foglalkozó filozófusokat „filozófusokként”, annak dacára, hogy az nem a demokráciára és a fennálló világrendhez kapcsolható közvetlenül? Alkalmas-e vajon mindezek figyelembevételével az UNESCO arra, hogy a filozófiaoktatást, tulajdonképpen saját ideologikus céljainak érvényesítését szem előtt tartva instruálja globális értékekről és a kritikus gondolkodásról?
Mayor szerint a szabadság iskolája abban áll, hogy:
„[…] a filozófiaoktatás alapvetően segíti a szabad állampolgárok fejlődését. Arra bátorít, hogy mindenki maga alakítsa ki véleményét, meghallgassa mások gondolatait, vitába szálljon velük, és csak az ésszerű érveknek hódoljon be.”
Úgy tűnik, hogy e megközelítés szerint a filozófia nem tesz mást, minthogy kitermeli a demokratikus rendszerek fenntartásához és fejlesztéséhez szükséges kompetenciákkal bíró állampolgárok sokaságát. Ez egészen erős leegyszerűsítése a filozófiának, de bizonyos szempontból rámutat arra a gyakorlati haszonra, amelyet a filozófia a középiskolai oktatáson belül fel tud mutatni.
A legutóbbi időkben a magyar oktatáspolitika is elköteleződött egy, a kompetenciát központi fogalommá avató oktatási szemlélet mellett és a használható tudás jelszavát hangoztatva alakította ki a legkülönfélébb műveltségi területek kompetenciaközpontú követelményrendszerét. A magyar iskolaügy e szemlélet adaptálásában még igencsak le van maradva és a régi, lexikális tudást előnyben részesítő tanárok csak lassan tudják felkészíteni a középiskolába érkező tanulókat az új kihívásokra. A filozófia szaktantárgynak az UNESCO által vindikált hasznossági tényezők érvényre juttatása szinte lehetetlen feladatnak tűnik akkor, amikor a középiskolások 25% funkcionális analfabéta, vagyis a szövegértéssel olyan alapvető gondjai vannak, amelyre nem építhető egy, a reflexió és az argumentálás kompetenciáját fejleszteni kívánó újabb tantárgy. Magyarországon a filozófiaoktatás aligha vállalkozhatna olyan célkitűzések megvalósítására, mint amit az UNESCO a világ filozófiaoktatásának szán, így nem csak a fentebb részletezett elméleti szempontokból kell(ene) kitérnie a hatalom szava elől, hanem a gyakorlatiakból is. A magyar filozófiaoktatásnak először is szembesülnie kellene olyan öndefiníciós és legitimációs kérdésekkel, mint például, hogy mi a célja a középiskolai oktatásnak. Amíg ilyen kérdésekre nem tudunk választ adni, addig minden spekuláció, még ha az egy nemzetközi világszervezet részéről érkezik is hozzánk, üres és értelmetlen lesz és a legjobb esetben is csak írott malaszt maradhat.
