4. fejezet, amelyben tisztázza Arisztotelésszel kapcsolatos, első hallásra különösnek ható ítéleteit

„Tehát a nevek: Aldobrandini, Falconieri, Mondragone, Torlonia, Ruffinella. Maga Casanova is tudja, hogy a név nem ’sokat jelent’, hanem egyszerűen mindent - Voltaire, d’Alembert, Metastasio, Melanchton, Beauharnais és Bourbon: ezek szerinte nem is emberek, hanem csak nevek, nem királyok és reformátorok, ami csak fikció és pedáns historizálgatás, hanem örök melódiák, az élet egy-egy oldalának dallammeghatározásai. Melanchton csontjait megette a föld, lelkét ellopták kalóz tétel-angyalok; az egyetlen realitás, amiért élni és meghalni kellett: az a zeneszuggesztió, mely maskaranevéből örökre árad. Hangsúlyozni kell - ezt racionalisták látják így legigényes pillanataikban. Ha csak egész felületesen is, kissé megkaparnók történelmi rokonszenveinket, rögtön név-szonátákra bukkannánk, és semmi többre: legaggályosabb pozitivista adatainkat a >>Kleo<<-szótag valamilyen lágy csavargása s a -’patra’ kóda hirtelen tigris-drasztikuma határozza meg, s ennek következtében egész korszakok ízlése, dogmatikája és forradalom-garnitúrája magánhangzókon, labiálisokon és váratlan helyzeteken fordul meg."

Szentkuthy Miklós: Fekete reneszánsz

Amikor azzal mentegetőztem több szaktársam előtt is, akiknek ilyen és ehhez hasonló témákban igencsak adok a véleményére, hogy Arisztotelész Metafizikáját pusztán azért nem vettem kezembe, sőt, egyáltalában véve semmilyen olyan szöveget sem, amelynek szerzősége egyáltalában hozzá lehetne kötni, mert nevével képtelen voltam megbarátkozni, teljességgel taszított hoplita-íze, komolytalan gázcsap-terjengőssége, amint ott sorakozott izgalmasabbnál izgalmasabb címekkel ellátott könyvek gerincén, mintha bármelyik témáját, már a paratextusban parodizálná az egyszemű sors azzal, hogy egy ilyen, a fül számára kifejezetten mértéken kívül eső szerzői névvel rendelkező göröggel íratja meg az arany középút veretes erkölcstanát, egyenesen a képünkbe hajítva, nesztek, itt a mérték, közben az igazi hallásra hangolódottat már fülkagylójában ingerli ez a nyakon öntött cicoma, a funkció legkisebb illúzióját felkelteni nem akaró névadás, egy percig sem gondoltam, hogy túlmentem volna az ésszerűség messziről is transzparens határán, hogy nem rendszere, kifejtett programja alapján ítélem meg az igencsak elismert Sztageiritát, hanem mindvégig a fentebb idézett megfontolások munkáltak bennem, öntudatlanul, hiszen Szentkuthy e részletére csak a mai napon találtam rá. Persze, a legtöbben még most is képmutatónak tartanak, az ún. racionális gondolkodók, vagy az egyetemi maszkabálban a mindig éppen megfelelő vakolatot magukra kenők egyaránt elítélnek, mert érvemet, amely egyébként sosem kívánt érvként fellépni, pusztán ama intencionális tényállítást rögzítette, miszerint „én, a beszélő, nem tudom komolyan venni Arisztotelészt, méghozzá a neve miatt”, semmiféle kényszerítő erő, missziós szándék nem vezetett tehát kimondásakor és talán éppen ez az, amit a legtöbben nem képesek megbocsátani valakinek, hogy ízlésítéletet mer kimondani valamiről, hogy a sötétben tapogatózás helyett inkább felgyújtja a villanyt, mert nekik nincs hozzá bátorságuk, a sötétben botorkáló, ujjheggyel tapogatózó keserűknek, akik magukat rendszabályozzák, mondjuk úgy, „duplagondoltatják”, mintha nem lenne éppen elég átok az, hogy úgyis minden sarkon akad egy olyan szerencsétlen flótás, aki kimászva saját nyomorának hordójából hirtelen mások felé fordul és önnön komplexusait abban élezi méretes szablyákká, hogy a véleményalkotás lehetőségét mint olyat vonja kétségbe, így szerelve ki a villanyt egyszer s mindenkorra mások megtanulhatatlanul berendezett magánlakásaiból. Való igaz, érvnek egészen silány az állításom, nem lehet rá rendszereket felhúzni, de én a sóskát sem szeretem és nem csak a neve miatt; kifejezetten irtózok a céklától, Fichte-től, Anatole France-tól, a praeraffaelitáktól, a csütörtököktől, a reggae-től, a toniktól, az „Irén” és a „Krisztián” névtől, és a felsorolást még lehetne folytatni, de nem akarok méltatlanságokba csúszni. Könnyen rám lehetne olvasni, hogy „jó, jó, de akkor mit szeretsz?”, csakhogy ennek a kérdésnek egyáltalán nem itt van a helye, annak a mértéke és mennyisége ugyanis, hogy valaki miket és mennyire utál, egyáltalában nem befolyásolja annak a mértékét és mennyiségét, hogy valaki miket és mennyire szeret (avagy kedvel), mert a világ és a képzelet dolgai végtelenek és mindig sokkal több mindent fed el az, amit tudunk, mint amennyit feltár, hogy kifejezetten misztikusan mondjak egészen közhelyes állításokat.

De az Arisztotelész név szubjektív pszichoonomatikáját még nem tártam fel teljesen, ezért igazságtalanság lenne elhagyni ezen a ponton a vizsgálódás mezejét., minthogy az ember nevekhez való viszonya sohasem statikus, hanem saját történettel bíró. Nem is olyan régen, miközben hazafelé tartottam az utolsó metróval, egy tizenakárhány évesekből álló, másfél tucatnyi dúvad rontott neki a metrókocsi belső bútorzatának és burkolatának, mint megannyi túlméretezett termesz és pár megálló alatt darabjaira szedték a köztulajdont, bármelyik hírhedt karibi kalózbandát megszégyenítő pontossággal és tudatossággal, csakis a rombolás és a tagadás tűzével a szemükben, rajokban estek neki az ajtók üvegének, kezükben filctollal és festékszóróval, érthetetlen jeleket pingáltak az állomásokat jelző táblára, letéptek egy sört hirdető plakátot és rituálisan megtaposták, mintha az alkohol vagy a fogyasztói társadalom ellen tüntetnének, pedig erről nyilván nem volt szó, hiszen kézről-kézre járt közöttük valami átlátszó, műanyag üvegbe töltött, neonszínű ital, aztán a metró liánjaiba kapaszkodva hintáztak előre-hátra, arcukon majomházi elégedettséggel és mindezt az egyik sarokba húzódva kényszerültem végignézni, mint az események egyetlen tanúja, Arisztotelész Nikomakhoszi etikáját a mellkasomnak szorítva, belesüllyesztve mutatóujjamat a bátorságról szóló harmadik könyv környékére, magamban a csendőr, az állampolgár, a menekülő, a kétségbeeső, a kívülálló és a részt vevő szerepeivel tusakodva, vajon melyik kerüljön felszínre, aztán a Batthyány téren leszálltam, ők követtek, még a HÉV-re is felszálltak, persze nyilvánvalóan nem rám fenték a fogukat, elég volt nekik a térből kiálló számtalan anyagon karmaikat koptatni, én ülve, az ablakon kibámulva, Arisztotelész Nikomakhoszi etikáját a mellkasomnak szorítva borongtam és végre megbékültem magamban a nevével, mert abban a helyzetben mi ketten voltunk csak európaiak, szemben a névtelen, ezerfejű tatár hordával, de a két európai közül az egyik halott volt már másfélezer éve, a másik pedig tehetetlenebb a halottnál is és valahogy nem izgattak az ízlésítéletek, meg az sem, hogy miképpen lehet ízlésítéletek mellett megalapozottan érvelni, mert a semmiző állatiasság, amit e kölköket nevelő szülők és tanárok csak prózaian „jövőnek” neveznek, ott lihegett a nyakamban és ekkor minden ízlésítéletnél, glasszékesztyűs affektálásnál, békeidőket illető álmélkodásnál fontosabb a szövetség, akár a sóskával is. Azóta egyébként örömmel olvasom Ariszotelészt is, mert bár a nevéről alkotott véleményem nem változott, azt továbbra is méltatlannak találom a sors részéről egy ilyen szerzőhöz, mint ahogyan Szentkuthy is méltatlannak találta a saját maga számára rendelt Pfisterer nevet és műveit az emelkedett, ám annál metafizikusabb Szentkuthy néven publikálta.