A pragmatizmus - ellentétben azzal, amit elnevezése sugall- nem az érdek vagy a kézzel fogható haszon filozófiája. Az USA-ból származó és ott sokáig az akadémiai filozófiát jelentő (Peirce, James és Dewey révén elterjedt) irányzat elsősorban az igazságkritérium megadhatóságának problémájából fejtette ki korszakalkotó „világnézetét”. Az igazság nem valami objektíve adott, hanem folyamatosan jön létre és a megismerő elmében lévő érzések és előfeltevések torzító hatása miatt metafizikai módon nem, csakis személyesen ismerhető meg. Rendkívül röviden ez a pragmatista filozófia központi magja, ami köré ismeretelméletet (Putnam), nyelvfilozófiát (Quine), politikai és társadalomfilozófiát (Rorty), esztétikát (Schusterman) építettek az analitikus, jellemzően angolszász filozófusok az elmúlt évszázadban. Ennek a területnek nemzetközileg elismert kutatója (és szinte kizárólagos hazai közvetítője) Boros János, a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének frissen kinevezett igazgatója. A kérdés az, hogy vajon kell-e egyáltalán tudnia Pálinkás Józsefnek, az MTA elnökének arról, amikor az intézetvezető megbízását aláírja, hogy mi fán terem a pragmatizmus? A kérdésre a válasz egyértelmű: nem.

Úgy tűnik, hogy a Boros kinevezése körüli vita végső soron erre a kérdésre futtatható ki, hiszen a filozófiai élet jelesebbnél jelesebb képviselői, kezdve az előző intézetvezetővel, Vajda Mihállyal, folytatva Heller Ágnessel és Kelemen „Jimmy” Jánossal, a filozófia mint szakma („mint olyan”) elleni támadásként élik meg az új igazgató kinevezését. Mondván, hogy az MTA elnöke a kinevezés során nem vette figyelembe az ún. „szakmai szervezetek” – az Akadémiai Kutatóintézetek Tanácsának, valamint a Filozófiai Intézet „kollektívájának” – ajánlását, és nem az általuk támogatott másik pályázó, Gábor György hebraista és vallásfilozófus javára döntött. Ráadásul a kormánypárti lapok szerint tisztán politikai, nem pedig tudományszervezési döntés született. Mégis, a fő kérdés mellett csak mellékesnek tűnhet ez a probléma: vajon honnan veszik, hogy Boros a Gáborétól eltérő politikai gondolkodással bír. Honnan gondolják, hogy minden döntés mögött, ami nem az ő holdudvaruknak kedvez (vajon csakugyan nem nekik kedvez?), vagy nem az ő ízlésüket tükrözi (vajon csakugyan nem az ő ízlésüket tükrözi a posztmodern világképet tápláló irányzat?), csakis politikai szándék állhat?

Pálinkásnak az új kinevezések aláírásakor egyetlen szempontot kell szem előtt tartania: a jelöltek közül melyik a legalkalmasabb arra, hogy az MTA elnöke által elképzelt átfogó tudományszervezési koncepciót (már ha van ilyen akár explicit vagy implicit formában) megvalósítsa. Vagyis teljesen indifferens ebből a szempontból az, hogy a pályázó az univerzálé-problémával, a XVIII. századi brit empirizmussal vagy a Mátrix filozófiájával foglalkozik. Az MTA elnöke nem olyan, mint a köztársasági elnök; neki van valódi mozgástere, nem pusztán reprezentatív feladatokat kell ellátnia ugyanis, hanem egy intézményrendszert, vagyis a magyar tudományos életet képviselő és annak fejlődési, tájékozódási irányait meghatározó Akadémiát kell vezetnie. Ehhez a megadott szabályokon belül kell eljárnia – a szakmai szervezetek ajánlását (hiszen az ajánlás, javaslat, nem pedig felszólítás) figyelembe veheti, de el is tekinthet attól, hogy kövesse azok nem szükségszerűen szakmai iránymutatását.

Mit üzen azzal, ha az ajánlást figyelmen kívül hagyja? A Gábor Györgyöt támogatók szerint azt, hogy a filozófus-szakmára nem szakmai szempontok szerint akar rákényszeríteni valamit. De hát Boros János nem éppen annyira (ha nem jobban) elismert, mint Gábor György? Mégsem egy kívülről jövő, szakközépiskolát kijárt megyei pártelnök lett kinevezve a Filozófiai Intézet élére, hanem „egy közülük”, a szakma egy másik, magasan kvalifikált tagja. Sőt, Pálinkás jogosan gondolhatta azt, hogy Boros János (ha belsőleg nézzük, figyelembe vehetjük a demokrácia filozófiájával kapcsolatos interdiszciplináris szakmai munkáját) újítóbb és korszerűbb szellemben lesz képes a tudományos élet átszervezésére, mint Gábor György, aki az intézet eddigi helyettes vezetőjeként semmiképpen sem az „új időknek új dalait” zengedezné kinevezése esetén. Hol itt a baj?

Mi sem bizonyítja jobban, hogy a döntéssel egyet nem értők „tudományszociológiai kérdésként” szemlélik a kinevezési vitát, mint az MTA elnökének cselekvési terét elvitató Bitó László orvoskutató, regényíró és publicista cikke. Bitó a Népszabadságban azt a nem jogos, de az eddigiekből egyenesen következő kérdést teszi fel, hogy: „lehet-e, hogy Pálinkás József igazi reneszánsz ember? Az utolsó polihisztor, aki minden szakma legjobbjai fellett áll tudásban?” Az önmagát polihisztornak tartó Bitó kérdésfeltevése azt sugallja, hogy minden esetben, amikor nem a saját szakterületéhez tartozó személyekről kell döntenie az MTA elnökének, be kell hódolnia a szakma akaratának és csakis formális a joga arra vonatkozóan, hogy az alá tartozó intézetek irányítását ilyen módon befolyásolja. Különös meglátás ez, tekintve a tudomány jelenlegi állapotát, amikor a túlzott szakosodás miatt már egyazon diszciplína képviselői sem értik meg pályatársaik kutatási eredményeit. Hát még a filozófiában! Ezen érvelés szerint magának Bitó Lászlónak sincs semmi köze ahhoz, mi folyik a Filozófiai Intézetben, nemhogy Pálinkásnak. Amit a későbbiekben ír a cikk szerzője Pálinkás tudományos teljesítményéről, az olyannyira nemtelen és kisstílű, hogy nem idézem fel inkább.

Érdemes viszont felidézni, mit írt a már említett Vajda Mihály a litera.hu-n lévő netnaplójának január 12-i bejegyzésében ehhez a trendhez csatlakozva. Épp csak per tangentem beszél az ügyről, utalva a vitába a Népszabadság hasábjain keresztül beszálló Nyíri Kristóf cikkére, amelyben az intézetet korábban ugyancsak irányító akadémikus elmondja, hogy ő maga is Borost javasolta Pálinkásnak. Vajda erre, mintegy válaszul írja meg szövegét és szerét ejtve annak, hogy hivatali elődjének nevével infantilisen eljátszadozzon: „Szegény gonosz Nyíri: engem szeretne ki-nyírini, s az intézetet nyírija (még talán nem ki)” Aztán e rendkívül szánalomébresztő sor után egy anekdotát ad elő, ami  Nyíri Kristóf rendszerváltás előtti szerepvállalását példázza. Aztán e szánalomébresztő sor után egy anekdotát ad elő, amelyben Nyíri Kristóf rendszerváltás előtti szerepvállalásáról tudósít.  Tegyük mindehhez hozzá, hogy Nyíri jegyzi a hírhedt 1985-ös A filozófia rövid története című könyvecskét is, a marxizáló filozófiatörténet-írás egyik legsötétebb darabját. De nem lenne szerencsés, ha ezt vagy bármi mást összemosnánk Boros kinevezési ügyével. Mint ahogyan az sem lenne szerencsés, ha a Gábor György érdekében külföldről hazaüzengető Kelemen János vagy éppen Heller Ágnes rendszerváltás előtti szerepvállalását vennénk górcső alá – garantáltan éles krokikat lehetne írni az ő életpályává nemesített permanens megalkuvásukról éppúgy, mint a későbbi „hazatérésükről” is a méltányolható gondolkodás birodalmába. A blogbejegyzés további részében Vajda Mihály Nyíri lelkéről és tudatalattijáról elmélkedik, ezzel írva ki magát a szalonképes megszólalók köréből. Persze Vajda újabban különös belletrisztikát művel, a korábban az Alföld hasábjain közreadott személyes naplójegyzetei látványos excentrikussággal vallanak szerzője világhoz való hozzáállásáról és (csak szőrmentén) filozófiai, filozófiatörténeti meglátásairól is, tehát nem kellene meglepődnünk a stílus ilyetén „játékosságán”. Inkább csak méltatlannak tartható, hogy egy ilyen egyre inkább politikával kiszínezett ügybe az érveléstechnika könyvek érvelési hibákat taglaló részeit megidéző ad hominem érvekkel tud csak egy Vajda-szintű filozófiatörténész beszállni.

Érdekes, hogy a botrányban éppen a két fő érintett, Boros János és Gábor György nem nyilatkozott – utóbbi éppen személyes érintettségére hivatkozva. Talán ők még nem felejtették el Boёthius bölcsességét: Si tacuisses, philosophus mansisses.