2. fejezet, amelyben beszámol egyre duzzadó grafomániájáról, amit még a látszat ellenére sem akar egyhamar leküzdeni
Tegnap nem bírtam magammal és egyébként szokásaimtól idegen módon, már a HÉV-en előkaptam a jegyzetfüzetemet (azt, amit azért süllyesztek rendszerint a belső zsebembe, hogyha esetleg valami eszembe jutna - ami bizony igen ritka eset – és lejegyzésre is alkalmas, akkor rögtön tudjam rögzíteni) és a bennem motoszkáló gondolatokat egy ősember kérlelhetetlen indulatával véstem le a négyzethálós lapokra. Volt bennem valami állatias, mint ahogyan egy oxfordi professzorban is bizonyára van, ha az őt lázban tartó témáról ír – a nyelve kilóg, röhejesen a papírnak feszíti golyóstollát, grimaszokat vág, félig nyitott szájjal leheli maga elé a mondatokat, az érveket, a hasonlatokat. Utastársaim, ha éppen nem mp3-lejátszójuk dübörgő filmzenéjében, vagy éppen a Story Magazin nevezetű hírforrásban merülnek alá, bizonyára furcsának, netán ijesztőnek találhatták megszállott tekintetemet, amint néha hunyorogva, néha kancsalítva, de a négyzethálós, csöpp marokfüzetet markolászva jegyzetelek. De ki nem „tojja” le?
És hogy miről írtam? Hogy Odo Marquard-dal éljek, ez transzcendentális belletrisztika már. Tisztán, jég nélkül. Persze, az irodalomról írok, erről az „egész katyvaszról”, meg az irodalomtudományról, aztán közvetve a nyelvészetről, aztán világképről, világlélekről, világmindenségről, szóval mindenről, ami csak egy ilyen marokfüzetbe belefér. Élvezem. Valójában én is a „válságról” írok. Na nem úgy, mint a Világgazdaság rovatvezetője, vagy mint Bogár László szokott, hanem a magam módján. Merthogy ide átfogó szemlélet szükséges és az „egész katyvasz” már réges-régen nem csak a pénzről szól; sőt, ez a valami volt előbb, ez a magasabb szintű válság, nem pedig a pénzügyi és gazdasági. Ne cseréljük föl az okot az okozattal. Természetszerűleg, engem a leginkább a filozófia helyzete érdekel, vagyis végső soron minden. Mindeközben tudom, hogy pofátlanságnak tartja minden szaktudós, szakember, szaki, hogy egy önjelölt filozófus (na, majd ha meglesz a II. alapvizsga!), beleüti az orrát mindenbe, ami – az ő meglátásuk szerint – egyáltalán nem tartozik rá. De ki nem „tojja” le?
Vannak közös ügyeink, ez ellen még ők sem tehetnek. Én meg nem akarok, mert váltig állítom, hogy a közös ügyek az emberiség természetéből fakadóan vannak. És mint ilyenek, valakinek át kell látnia azokat. A filozófus, vagy legalábbis, akit így neveznek különféle institucionális megfontolásokból, mivel gyakorlatilag semmihez sem ért (ugyancsak mások szerint), nem tehet mást, minthogy megkeresi azt a területet, amihez még e csorba és elégtelen „szaktudásai” ellenében a leginkább ért. Ez pedig éppen a mindent átfogó Egész. Vagy közös ügy, nevezzük bárhogy.
No de nem akarom bő lére ereszteni, grafomániámat át kell most tereljem merőbben szakmai vizekre, úgy is mint elmaradásban lévő szemináriumi dolgozatok, meg ilyesmik.
*Mellékletként ezúttal is a Hacsaturján-vonalon mennék tovább. Ezt nem tudom kiverni a fejemből és emiatt sajnos fütyülnöm kell megállás nélkül.
